Spoiler (lehet)
„Quis custodiet ipsos custodes?” – Decimus Iunius Iuvenalis
„Hmmm!” – Judit, 24 éves
Az amerikai képregényipar termékei sosem érdekeltek annyira, hogy szorosabb barátság alakuljon ki közöttünk. Gyermek-Judit az európai képregényeket részesítette előnyben, így kis mancsaival az Asterix, Lucky Luke és a Mosaik kiadványait lapozgatta. Természetesen ismerem a Marvel és a DC fő karaktereit, de sokáig nem vágyakoztam kalandjaikról olvasni. Számomra a szuperhősök és alkotóik kultfilmekben elejtett utalásokként léteznek. Ha Supermant említené nekem valaki, akkor Bill (David Carradine) monológja jutna eszembe a Kill Bill: Vol. 2 (2004) című filmből. Ha Stan Lee kerülne szóba, akkor a Mallrats (1995) ugrana be.
A képregényadaptációk ritkán váltanak ki belőlem szemöldökhúzogatásnál vagy vállrándításnál többet. Kérlek, ne gyűlöljetek meg, de bevallom, hogy a The Avengers (2012) című filmmel ki lehetne kergetni a világból („Emberek, vessetek a mókosuk elé!”). A Thor (2011) és a The Amazing Spider-Man (2012) esetében Chris Hemsworth-nek, Tom Hiddlestonnak és Andrew Garfieldnak köszönhető, hogy elmém zavart állapotba került, így szórakoztatónak találtam, ami a vásznon/képernyőn zajlott. A negatív példák után rá is térnék az üdítő kivételekre: Cristopher Nolan Batman-trilógiája, Sin City, Oldboy és a Watchmen. Utóbbi megtekintése után (a három órás verzióhoz volt szerencsém) felkerestem állandó randipartneremet, Szabó Ervint, aki kegyes volt hozzám, hiszen leemelhettem polcairól, majd kikölcsönözhettem a film alapjául szolgáló képregény köteteit.
A Watchmen képregényeket 1986 és 1987 között adta ki a DC Comics. A popkultúra gyorsan és örömmel tűzte fel mellkasára a vérfoltos smiley-t, ami az órával együtt a Watchmen jellegzetes szimbóluma. A tizenkét részes sorozat írója, Alan Moore és rajzolója, Dave Gibbons egyetértenek abban, hogy a Watchmen lényege nem a történet, hanem a történet elmondásának mikéntje. Zack Snyder rendezőnek nem volt nehéz dolga, hiszen nem kellett külön storyboardot készíteni, csak lapról lapra, kockáról kockára felmondani a képregényt.
1980-as évek, New York. Alternatív idősík, ahol az atomháború elkerülhetetlenné válik. Az álarcos bűnüldözők kora lejárt. Megölik egyikőjüket. Valaki vadászik a többiekre is. Egy kalapos, maszkos alak próbálja kideríteni az igazságot. Közben a fő cselekményszál fonatai közé ékelődik egy másik történet. Képregény a képregényben: A Fekete Hajó meséi. Egy újságosbódé mellett ücsörgő fiú olvassa. A film 215 perces változatába animációs betétként került be.
Amikor megtudtam, hogy a Watchmen lesz a következő bejegyzésem témája, arra gondoltam, pozitív kritikát írok majd, ám legutóbbi újranézése során rájöttem: nem ajánlhatom oly lelkesen, mint gondoltam. Természetesen ez a képregényváltozatra nem vonatkozik.
A film értékelhető tulajdonságai ellenére is helyenként lapos és felületes. A képregény elolvasása után főként Adrian Veidt/Ozymandias (Matthew Goode) karakterével akadtak problémáim. A színész- és jelmezválasztás nem volt éppen szerencsés. Egysíkú lett, pedig az egyik legérdekesebb karakter. Története párhuzamos A Fekete Hajó meséiben szereplő hajótöröttével, aki halott társaiból épít tutajt, hogy hazatérhessen és megmentse szülővárosát.
„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandiás, urak ura.”
Percy Bysshe Shelley
A szereplőkkel nehezen lehet azonosulni, mindegyikben található egy vagy több taszító vonás, ami elidegeníti az olvasót/nézőt. Szánalmat, megvetést érzünk irántuk, és nehéz kedvelni őket. Ez a lényeg! Nem tökéletes, példaértékű szuperhősöket kapunk, hanem esendő embereket, akik az önbiráskodásban találtak választ a saját komplexusaikra, perverzióikra. A kezdeti sikerek után az emberek, akiket megmenteni próbáltak, gyűlölettel tekintenek a maszkos igazságosztókra. És ők sorban hullanak el, egyáltalán nem hősies módon. Akik életben maradnak, visszavonulnak vagy illegálisan folytatják bűnüldözői tevékenységüket. Zack Snyder filmadaptációjában több-kevesebb sikerrel próbálták visszaadni a karakterek lényegét, de a színészi játék esetenként hagy kivetni valót maga után.
Blake/Comedian (Jeffrey Dean Morgan) a legvisszataszítóbb. Értem a karakter lényegét, de idegesített minden egyes jelenetben, ahol szerepelt. Dreiberg/Nite Owl (Patrick Wilson) a pocakos, eltunyult Bruce Wayne-imitátor és a feszülős latexben harcoló Laurie/Silk Spectre II (Malin Akerman) kapcsolata számomra a legkevésbé érdekes történetszál. Természetesen minden szál összefonódik, miközben mozognak a bábuk, és Dr. Manhattan (Billy Crudup) látja csak a zsineget. A két lábon járó hidrogénbomba, az USA fegyvere, az egyetlen, aki valóban szuperképességekkel rendelkezik az önjelölt álarcos bűnüldözők között. E természetfeletti lény fokozatosan hidegül el az emberek világától. Szellemi és testi eltávolodásának folyamatát ügyesen végigvezették a képkockákon.
Rorschach (Jackie Earle Haley) fekete-fehér világában nincs megalkuvás. Bolyongása az esős, mocskos utcákon, naplója, amelyen keresztül narrálja az eseményeket („Az utcák, mint megannyi csatorna, és a csatornák vérrel vannak tele, és ha egyszer kiönt a szenny, minden féreg megfullad.”) párhuzamban állíthatóak a Taxi Driver (1976) címszereplőjének híres mondatával: „Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról.” Továbbá egy másik klasszikusból is idézhetünk: „Miféle világ ez egyáltalán? Ember a Holdon?! Ember kering a Föld körül?! De a kutya se törődik azzal, hogy törvény és rend van-e itt lent a földön.” (A Clockwork Orange, 1971)
Pár mondat erejéig a zenei aláfestésre is ajánlott kitérni, hiszen az intro montázsjelenetének minőségét még feljebb húzza Bob Dylan The Times They Are A-changin’ c. dala. Sajnos az ezt követő három órában kevésbé sikerült eltalálni a hangulathoz illő zenét. Félreértés ne essék, füleim örvendeztek az All Along The Watchtower (Jimi Hendrix) és a The Sound of Silence (Simon and Garfunkel) hallatán, de nem éreztem kreatív választásnak az alkotók részéről (valószínűleg a képregényben használt Bob Dylan-idézeteket akarták átemelni), ráadásul más filmek ugrottak be (lásd The Graduate, 1967), elterelve figyelmemet az éppen látottakról. Tetszett viszont, hogy Dr. Manhattan vietnámi pusztításánál a választott zenével egyértelmű utalást tettek az Apocalypse Now (1979) c. filmre. A többi, szintén alapműveltségre építő utalást is ügyesen helyezték el. Alfred Eisenstaedt V-J Day in Times Square című fotójának interpretálása, a Blake által elkövetett Kennedy-gyilkosság, Nixon 1969-tól 1985-ig tartó elnöksége mind érdekessé teszi az alternatív idősíkot, ami a film erőssége.
Összeségében szórakoztató és különleges darab a szuperhősfilmek világában, de nem sikerült átmentenie a korszakalkotó képregény atmoszféráját. Utószónak legyen ennyi: akik még vagytok, őrzőn, strázsán (kákán csomózva Gordiuszt), vigyázó szemeteket főként a képregényváltozatra vessétek!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Tarantino rendezte Disney-hercegnő, egyszer tizenkilenc napig bolyongtam a sivatagban, és egyetlen táplálékom egy magam ejtette tigris húsa volt.
Trackback/Pingback