Ez egy olyan film volt, amit jó ötletnek tűnt megnézni, aztán túlesve ezen olyannak bizonyult, amit nem kellett volna megnézni. Én nem tudom, hogy ki volt ennyire lökött, zizi és idióta, hogy ezt kitalálja, de szerintem gyorsan hagyja ott a filmipart – mert egy ilyen film csak egyszer poén.
Egy tokiói gimnáziumban járunk – ahová tök átlagos diákok járnak – itt ismerjük meg a főszereplő fiúcskát (Takumi Saito), a méhkirálynő Keikot (Eri Otoguro) és a cserediákot Monamit (Yukie Kawamura). Monami persze nem átlagos diáklány, csúnya rejtegetnivalója van – ő ugyanis egy vámpír. Viszont nyakig belezúg a főszereplő srácba, Mizushimába. Ezzel mindössze egy probléma van, méghozzá az, hogy ő Keiko pasija. De hát milyen hősnőt állítana meg egy barátnő, pláne akkor, ha ő maga még vérszívó is. A lányok egymásnak is esnek, aminek következtében az elkényeztetett leányzó távozik az élők sorából. Az apja azonban, aki történetesen az iskola igazgatóhelyettese, nem hajlandó ebbe belenyugodni. A pasinak mázlija van, mivel őrült tudós lévén megvan hozzá az esze, hogy újraalkossa a lányt Frankenstein mintájára. Azonban ha már itt a lehetőség, akkor egy kicsit fel is turbózza a leányzót, így az iskola legjobb diákjainak testrészeiből rakja őt össze. Az öngyilkos klub elnökének karja – ami a sok vagdosástól olyan kemény, mint az acél –, vagy a legjobb atléta izmos lábai igazán nem minősülnek magas árnak a kislánya öröméért. És persze ennek köszönhetően Monami és Keiko harca nem lesz végre egyenlőtlen.
No, kiborultatok a tartalmán? Na, most képzeljétek el, hogy én ezt még meg is néztem. Egyébként, ha az embert túlteszi magát azon, hogy melyik elmebeteg agyából pattant ki ez a sztori, akkor egészen élvezhető, sőt, vicces, de hát ezeken a tényeken nem olyan egyszerű átsiklani.
A szereplőket jól válogatták. Mindenki teljesen dilis és a karakterek jól rájuk vannak szabva. Én Keikot zártam leginkább a szívembe – szigorúan frankensteinizált verzióban –, mert ugyan egy hisztis liba, de tök jó a szerelése – bár ízlésfüggő, hogy ki szereti a lolitákat. Igazság szerint Mizushimát és Monamit kivéve a film remekül felsorakoztatja a japánban fellelhető szubkultúrákat, úgyhogy még akár kulturális programnak is tekinthetjük ezt az alkotást.
Nehéz komolyan venni a filmet, valószínűleg egyébként a készítők sem komoly és ijesztő filmnek szánták. Teljesen dilis, ezt azonban egészen jól tálalja, szépen kivitelezve, mindezt persze az ázsiai filmek sajátságainak keretein belül – a vérszökőár meg a társai teljesen hétköznapi dolgok.
Nem mondom azt, hogy gyakran vegyétek elő, mert ahhoz kevés. Azonban azt sem, hogy egyszer se nézzétek meg. Állítom, hogy az egyik legbetegebb film, amit valaha láttam, de azt a vidám másfél órát bőven megéri megnézni, csak ne próbáljátok meg komolyan venni. Se megijedni, se unatkozni nem fogtok. Az már csak ízlés kérdése, hogy ki szereti azt az egyszerre gyerekes és morbid humort, amit a film kínál.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gonoszkodó sárkányboszorkány, egyben egyetemista tündérlány. Szeretem a fantasyt, a horrort és a pc játékokat. Őzike forever!
Korábbi cikkek
Film2021-09-12He’s all that
Dráma sorozat2021-02-21Frontier 1. évad
Dráma sorozat2020-07-05Spinning out 1. évad
Akciósorozat2020-04-3010 retro sorozat, amit újranéznénk
Trackback/Pingback