Már nagyon sokan, nagyon sokszor dolgozták fel a beteg gyerek/tinédzser témát (Csillagainkban a hiba, Most jó, A nővérem húga, és még folytathatnám a listát), persze nem véletlenül: talán nincs is olyan dolog, ami jobban megérintené az ember lelkét, mint egy haldokló fiatal, vagyis szinte garantált a siker. Legújabban ezzel az alappal a Fox próbálkozik, viszont a pilot megtekintése után azt kell mondanom, hogy nem sikerült teljesen meggyőzniük.
Helyszínünk egy californiai kórház gyerekosztálya, aminek, történetünk elején, már régi lakója Leo (Charlie Rowe), Dash (Brian „Astro” Bradley), Emma (Ciara Bravo) és Charlie (Griffin Gluck) – Leónak csontrák miatt amputálni kellett az egyik lábát, most pedig kemót kap; Dash-nek új tüdőre lenne szüksége; Emma anorexiával küzd; Charlie pedig kómában fekszik. Nekik négyüknek – vagyis hármójuknak, tekintve, hogy Charlie nincs magánál – már megvan a maga rutinja: Emma a jó kislány, szinte mindig tanul, és próbálja elbliccelni az evést; Leo a főnök, a banda középpontja, a magabiztos srác, akinek általában mindig van pár biztató szava; Dash pedig az, aki beszerzi a az orvosi marihuánát, amit a két srác el tud szívni a raktárban, aki kocsit szerez, hogy el tudjanak menni sört venni, és aki megpróbálja rávenni a szexi, új nővérkét (Rebecca Rittenhouse), hogy feküdjön le vele. Ekkor azonban két újonc érkezik a kórházba – Kara (Zoe Levin) tipikus szemét pom-pom lány, aki mindenkivel bunkó, és akit mindenki utál, aki viszont kénytelen megváltoztatni az életről és az emberekről alkotott nézeteit, mikor kiderül, hogy új szívre lesz szüksége, de droghasználata miatt a várólista aljára került, Jordi (Nolan Sotillo) pedig az okos, talpraesett, árva srác, aki Mexikóból szökik az Államokba, és trükkel kerül be a kórházba, mert az ottani orvosokkal nem volt megelégedve. Dr. McAndrew (Dave Annable), az orvos, akihez jött, először nem hajlandó kezelni őt, ám végül beadja a derekát, és miután kiderül, hogy Jordi ugyanabban a kórban szenved, mint Leo – ráadásul még neki amputálni is kell a lábát –, Dr. McAndrew egy szobába helyezi a két srácot.
Azért azt tisztázzuk előre, hogy hiába a körítés – hogy Steven Spielberg az egyik producer, hogy az egyik állandó szereplő az Oscar-díjas Octavia Spencer, hogy egy amúgy baromi ötletes marketing-kampány nyomán tették elérhetővé a pilotot –, ez egy koppintás. Méghozzá egy katalán tévésorozat, a Polseres vermelles amerikai adaptációja, ami amúgy eddig két évadot és huszonnyolc epizódot élt meg, és aminek egyes szereplőit (Leo, Jordi, Emma és Charlie, bár ez utóbbi kettőnek legalább a nevét megváltozatták) egy az egyben átemeltek. Szóval nincs új a nap alatt.
Ami magát a sorozatot illeti, a dizájn egész tetszetős – szépen kidekorálták az egyes kórtermeket –, de kétlem, hogy a való életben létezik ilyen kórház, még az USA-ban sem. Túl szép, túl modern, túl kényelmes, túlságosan minden a helyén van. Ha nem lennének ott a jellegzetes ágyak, meg egy-két gép és drót, el is felejteném, hogy egy kórházban járunk. De a sorozat nem csak itt csalja meg kicsit a valóságot. Például ott van Jordi esete, aki gyakorlatilag simán beszambázik, és már majdhogynem követeli, hogy kezeljék, pedig ahogy kivettem a szavaiból, nem is biztos, hogy állampolgár. És persze árva. De akkor ki fogja fizetni a kezelését? Mert ugye az az USA-ban nem két fillér… Vagy aztán ott van, ami még nagyon zavart: Leo szemöldöke. Kérem szépen a kemótól nem csak az ember haja hullik ki, hanem minden testszőrzete, tehát Leo bozontos, fekete szemöldöke kissé hiteltelenné teszi az amúgy a kezelés miatt tar kopasz srácot.
A karakterek amúgy nem túl szimpatikusak, bár a készítők nagyon dolgoznak rajta, hogy megszeressük őket. Kara és Dash kifejezetten idegesített – a csajnak kijárt volna pár pofon, a srácnak meg némi fejmosás –, bár legalább Emma cuki, és Leónak volt pár értékelhető mondata és tette (ja, egy jelenetet kiemelnék: a tanórát, ahol az V. Henrikről beszélgettek – na, az egy jól sikerült mozzanat az epizódban). A srácok közti kapcsot értem, csak éppen nem érzem át, viszont Charlie apjának (Thomas Ian Nicholas) odaadása betalált.
Ami amúgy még problémám az egész epizóddal, hogy gyakorlatilag minden lényeges dolgot, minden értelmesebb mondatot és fontosabb eseményt (leszámítva Kara látomását) már megmutattak a trailerben – tehát ha azt a három és fél perces videót láttad, az már majdnem olyan, mintha láttad volna az egész részt, ami azért kicsit gáz.
És akkor lezárásként amitől félek: nincs a sztoriban szufla. Mert egy film/könyv ebben a témában miért is működhet? Mert van egy fix, relatíve rövid út, ami vagy a gyerek halálával, vagy a gyógyulásával végződik. De egy sorozat esetében hogy lehet ezt huszon-x epizód per évad hosszúságban elhúzni? Ráadásul egy kórház eléggé ingerszegény környezet a páciensek szempontjából (a Grace Klinika és hasonló társai is azért működnek, mert folyton új betegeket hoznak be), úgyhogy nem tudom, miből tudnak majd itt történetet csinálni. Ráadásul, ha majd mondjuk a gyerekek állapota romlani kezd, az nagyon sötétté teszi majd a sorozat hangulatát, amit egy néző sem bír túl sokáig. A sztori ellaposodik, a szereplők teherré válnak, a nézőszám csökken… Hát igen, nem vagyok benne biztos, hogy ez a matéria megfelelő egy sorozathoz.
Hiába az erős háttér meg a jó marketing, ha csak nem történik valami csoda (bár, hogy őszinte legyek, itt most nagyon sok múlik a második epizódon), akkor én nem jósolok túl nagy jövő ennek a szériának. Aztán ki tudja? A Glee, a csatorna másik tinisorozata kifut ebben a szezonban, a Csillagainkban a hiba pedig hatalmas sikernek örvend, úgyhogy lehet, hogy az amerikai kamaszok vevők lesznek rá. Majd szeptemberben meglátjuk.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback