Az előző cikkemben panaszkodtam egy kicsit, hogy a hatodik évaddal milyen nehéz dolgom van – akkor még nem gondoltam bele, hogy a hetedikkel hogy fogok megbirkózni. Egy olyan szezonról van szó, ami szintén eseménydús, viszont sokkal inkább az érzelmeinkre mint az érzékeinkre hat. A hetedik évadot, ha röviden kéne összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy sokszor üt – minden esetben a szívedben érzed, pozitív és negatív értelemben is.
Kezdjük akkor a kevésbé kellemes részével – és akkor most nagy levegő. Nem akarom túlságosan szépíteni a dolgot, és ugyan nem számít spoilernek, de nehéz megbírkózni vele, na. Az évad közepén búcsúzunk a Pondéktól. Tudom: „és akkor mi van?” Az van, hogy túlságosan hozzászokhattunk a jelenlétükhöz, legalábbis én így éreztem. Amy (Karen Gillan) és Rory (Arthur Darvill) ugyanis két teljes, és egy fél szezon erejéig lehettek a Doktor (Matt Smith) útitársai. Ez talán nem rekord, de nem is átlagos teljesítmény. Ők ketten erős támpontot jelentettek mind a Doktor életében, mind a cselekmény szempontjából.
A búcsúepizódjukra, a könnycsatornákra gyakorolt hatását leszámítva, nem lehet panasz: Amelia Pond, a tündérmesébe illő vöröshajú hősnő, és a római harcos, Rory története fantasztikus véget ér. A Pondok egymás iránt érzett, az átlagember számára már-már szinte hihetetlen és nemlétező szerelem is újfent megmutatkozik, ugyanis Amy választás elé kerül a rész végén: utazgat tovább biztonságban a Doktorral, alkalmanként River Songgal (Alex Kingston), vagy egy teljesen ismeretlen helyen próbál megélni a férjével. Amy pedig Roryt választja, és ez a momentum száz százalékosan eloszlatja azon rajongók kételyeit is, akik szerint Amy nem szerette Roryt annyira, mint Rory őt.
A Doktort természetesen megviseli Pondék távozása, legalább annyira, mint Rose (Billie Piper) és Donna (Catherine Tate) búcsúja. Amy és Rory nagy jelentőséggel bírnak a Doktor számára, hiszen Donna elvesztése, és egy rendkívül fájdalmas regeneráció után ők rántották ki őt a gödörből, amibe távozásuk után visszazuhant. Az új útitársra egészen a 2012-es karácsonyi részig várni kellett. Ekkor jött derült égből villámcsapásként Clara (Jenna-Louise Coleman, a későbbiekben Jenna Coleman), akivel a Doki az idő több pontján összefut. Clara így egy újabb rejtély lesz a Doktor életében, River Songhoz hasonlóan, ami nagyon böki az időlord csőrét. Ez viszont a időutazás iránti érdeklődésének újrafellángolását jelenti, na meg egy fantasztikus új útitársat, aki nem fél kezébe venni az irányítást, és nem issza a Doktor minden szavát, ráadásul vicces, kedves, aranyos, mosolygós. Egyszerűen nem lehet nem imádni.
A végére mégis csak sikerült összefoglalnom ezt az évadot is, mely csavarokkal, meglepetésekkel, és fergeteges kalandokkal teli. A szezon hivatalos záróepizódja után sugároztak még egy ötvenedik évfordulós, másfél órás, 3D-ben is vetített részt, valamint egy karácsonyi különkiadást is, ami a Tizenegyest búcsúztatta, de ezek külön cikket érdemelnének. Ami biztos: Clara sztorijának még messze nincs vége, ráadásul meg kell birkóznia egy új Doktorral, ami – ha hihetünk az előzetes pletykáknak – nem lesz könnyű. Szombat este kiderül!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback