A negyedik évad összefoglalóját a sorozat jövőjének latolgatásával fejeztem be: vajon folytatódik-e az út a mélybe, melyen Russell T. Davies indította el a Doktort, vagy lehet újra boldog? Jöjjön hát akkor a korszakváltó ötödik szezon. Az a kifejezés, hogy „korszakváltó”, több szempontból is passzol ide. Egyrészt, mint ahogy azt előző cikkben is említettem, lezárult a Davies-éra, helyette az új fő producer és író Steven Moffat (Páran Párban, Sherlock) lett. Ehhez társul még az a két tény, hogy új Dokit, új útitársakat, de még új főcímzenét és logót is kapott a sorozat, úgyhogy valóban hatalmas arculatváltás történt.
A kérdés csak az, hogy mennyire képes befogadni a mélyen tisztelt publikum ennyi újdonságot. Nos, elég nehezen. „Minden kezdet nehéz” – így tartja a szólás, de én bátorkodnék azt mondani, hogy minden új kezdet is az; ezt tudta Russell T. Davies is, amikor elindította a reboot szériát, de Steven Moffat is tudta, amikor átvette a képzeletbeli trónt. Az is nyílvánvaló, hogy fanyalgók mindig is voltak, vannak és lesznek, de egyszerűen vannak olyan esetek, ahol nem csak puszta „újdonságfóbiáról” van szó, hanem megrögzött utálatról. Sajnos a Moffat-éra is ilyen hatással bírt eddig a rajongótáborra – annyira, hogy gyakorlatilag két részre osztotta a nézőket: vannak azok, akik imádják, illetve akik minden egyes levegővételébe belekötnek. Az „arany középutat” képviselő csoport létszáma sajnos igencsak kicsi. Én igyekszem a háttérben folyó konfliktusokat félretéve, objektíven megírni az elkövetkezendő cikkeket, ugyanis én a „Moffat-imádók” körébe tartozom. A probléma alaposabb felkutatása megérne egy külön cikket, de attól tartok, ha az én tollamból számítotok erre, akkor még várnotok kell.
De lépjünk inkább tovább, és derítsük fel a Steven Moffat által megalkotott világot, ugyanis van miről beszélni. Összességében annyit mondanék el, hogy a skót „főnök” Ki vagy, Dokija sokkal inkább hajaz egy fantasztikus tündérmeséhez, mint egy kőkemény sci-fihez. Itt most nem arra akarok kilyukadni, hogy manócskák szaladgálnak föl-alá a TARDIS-ban, vagy hogy megjelenne a gonosz mostoha. Azért írom le így ezt a korszakot, mert sok mesében használatos elem tűnik fel, mint például happy end, az idealizált, de egyben mégis „közeli” karakterek; ehhez pedig még hozzájön a monumentálisabb képi világ. Hogy példával is érzékeltessem, mire gondolok itt pontosan, vegyük az új útitárs, Amelia (később Amy) Pond (Karen Gillan) karakterét. Amikor az új Doktor (Matt Smith) először hallja meg az akkor még csak hétéves lány nevét, azt mondja olyan, mintha „egy tündérmeséből vették volna”. Továbbá, Amy története is mesés elemekkel van átszőve: az egyszerű kislány találkozik egy csodás lénnyel és vacsorát ad neki, az pedig megígéri, hogy visszatér, de nem teszi. Tizenkét évvel később újra találkoznak, az akkor már felnőtt Amy pedig megbizonyosodik róla, hogy a „képzeletbeli” barátja igenis létezik, és együtt utazgat a Doktorral és később a vőlegényével, Roryval (Arthur Darvill) téren és időn át.
A Doki sorsa tehát pozitív irányba mozdul, de erre a kérdésre valamilyen szinten már a Tizedik Doktor (David Tennant) búcsúepizódjában választ kaptunk, ugyanis a tizenegyedik inkarnáció nyitójelenete olyan szinten kiránt a Tízest övező komorságból, akár egy hirtelen ökölcsapás. Egyszerűen nem tudunk nem nevetni az ügyetlenkedő, már önmagában bohókás kinézetű fiatal Dokin, aki a későbbi epizódok során egyre hajmeresztőbb és viccesebb dolgokat csinál. A Tizenegyes tehát üdítő változást hoz a romantikus-melankolikus Tízes után.
Természetesen az, hogy ki hogy ítéli meg az új érát, teljes mértékben magánügy. Azt a tényt viszont, hogy a fandomon belül mennyire hangsúlyos az ellentábor, ezzel együtt pedig a negatív, de sokszor még nem is konstruktív, kriticizmus, nem bírtam ölbe tett kézzel nézni. Én annak a híve vagyok, hogy lehet nem szeretni valamit fikázás nélkül is, és még ha valami nem is nyeri el a tetszésünket, a pozitív tulajdonságait nem illik csak úgy a sarokba dobni, hanem meg kell bizony becsülni.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback