Itt a nyár vége, itt van újra, és én megint a bunyós játékokat veszem elő. De védelmemre, nem is akármilyet – tehát a jobb sarokban minden harcos játék keresztapja, az alap, a hagyományok letevője és őrzője, a Street Fighter.
Mint ahogy azt Mortal Kombatban is említettem, ő a legöregebb a bandából, és hát nem nagyon indult jó alapokból: sokan tartottak a benne lévő brutalitásról, ám a végleges törléstől pont az mentette meg, hogy megjelent a tőle jóval erőszakosabb Mortal Kombat . Szerencsénkre mindkettő megmaradt az éterben, így zavartalanul püfölhetjük benne aktuális játszótársunkat. De mi is az, ami a Street Fightert egy igazi névvé teszi a játékok panteonjában? Két szó: egyszerűség és „régimódiság”.
Ha összehasonlítanánk egy fiatalabb bunyóparádéval, mondjuk a Dead or Alive-val – hiába imádom ezt a szériát is –, de az utóbbi meglehetősen hatásvadász, ellenben sokkal színesebb karakterisztikával megáldott szereplőkkel is rendelkezik. Vele ellentétben a Street Fighter egy, szinte lecsiszoltan egyszerű, de a karaktereken meglátszódik, hogy a nyolcvanas években milyenek voltak a harcos sztereotípiák: a csendes, kissé mogorva hős Ryu, a kötelező poénkodó, de emellett félelmetes harcos Ken, a kínai harcos csaj Chun-Li, és még sorolhatnám napestig a kötelező archetípusokat. A történetre ugyanez áll – szép, letisztult és piszok egyszerű, nincs fölösleges csavarás, csak konkrét és lényeges információk, mint például, hogy ki a főgonosz, mik a céljai és kik vannak segítségünkre a likvidálásakor.
Ha már szereplők, had emeljem ki Ryu-t és Kent: hiába mondtam fentebb, hogy ő egy archetípus, mégis van benne valami, ami kiemeli a többi hasonló szereplő közül. Nem, nem az, hogy ugyanúgy fél a pókoktól, mint én, hanem a stílusa: akármennyi részével is játszottam a Street Fighternek, Ryu jelleme sosem változott meg, maradt ugyanaz a csendes jótevő, aki mogorvaságával próbál másokat távoltartani magától, ám aki jól ismeri, az tudja, hogy aranyból van a szíve. Bizonyos fokon eltér tőle Ken, akinek csendes pajtásával ellentétben be nem áll a szája, és amikor csak tud, poénkodik – de, ha a helyzet úgy kívánja, ő is bölcs mesterré tud válni.
Aki imádja, az szereti és tiszteli, aki nem ismeri, az nem tudja, miről marad le. A Street Fighter, bár nem tűnik annak, de egy igazi egyéniség. Egyszerű és nagyszerű.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback