Mivel idén már három képregényfilm is kijött, amiből kettőt a Sony (A csodálatos Pókember 2, X-Men: Az eljövendő múlt napjai) jegyzett, egyet pedig a Marvel (Amerika Kapitány – A tél katonája), és mivel nem mindegyikkel voltam megelégedve, kicsit aggódtam A galaxis őrzői körül burjánzó hype miatt. De aztán a film egy olyan erős jelenettel nyitott, amitől megnyugodtam, mert az a rendező, aki egy idegenekről és világmegmentésről szóló filmet egy kisfiú tragédiájával indít, na, abban lehet bízni.
Peter Quill (Chris Pratt), vagyis Star-lord egy kisstílű tolvaj, aki egy magánakció során hozzájut egy fura gömbhöz, amit egy idő után mindenki rajta keres, de leginkább Ronan (Lee Pace) küldönce, Gamora (Zoe Saldana). De ha ez még nem lenne elég, akkor Peter főnöke, Yondu (Michael Rooker) is vérdíjat tűz ki a srác fejére, amit egy igencsak szokatlan fejvadászpáros, Rocket (angol hangja: Bradley Cooper) és Groot (angol hangja: Vin Diesel) kíván bezsebelni. Aztán egyre több titok derül ki a gömbről, valamint az azt megszerezni vágyókról, befigyel egy kis világpusztítási szándék, a jó öreg „kiirtottad a családomat”-bosszú, egy nagy adag hatalomvágy, üldözések, menekülés és szökés a börtönből, de ami még ennél is fontosabb, sziporkázik a töménytelen mennyiségű humor.
Az első, érzelmileg igen felkavaró jelenetsor után, egy igencsak groteszk és komikus, táncolós-zenélgetős szcéna bevágása nem kis merészségre vall. Ám az még megdöbbentőbb, hogy ez nemhogy elvett volna Peter Quill karakterének erejéből, hanem éppen megtoldotta azt. Chris Pratt számára ez a szerep igazi jutalomjáték, hiszen nem egy szimpla egy kemény figurát kell hoznia, hanem egy egyszerre vicces, laza, ám igencsak szomorú múlttal rendelkező férfit is. A színész pedig parádésan szerepelt, annak ellenére is, hogy nem csak abból állt a szerepe, hogy eyecandy – bár mellékesen megjegyzem, hogy tényleg jó ránézni.
Külön öröm volt számomra, hogy a rendező, James Gunn megint együtt dolgozik kedvenceivel, vagyis a testvérével, Sean Gunnal és Michael Rookerrel. Yondu szerepében Michael újra egy tisztességes rosszfiút alakíthatott, ugyanakkor mégis volt benne némi báj és stílus – arról már nem is beszélve, hogy milyen érdekes hangja is van a színésznek. Nathan Fillion hangja is feltűnik a filmben, bár sem nekem, sem Orlissának nem sikerült észrevennie, ami egyrészt ciki, hiszen nagy Firefly (és Orlissa Castle) rajongók vagyunk, másrészt viszont annyira röhögtünk azon a jeleneten, hogy egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem vettük észre.
Zoe Saldanát nem tartom sem jó nőnek, sem jó színésznőnek, szóval biztos voltam benne, hogy zavarni fog a filmben, de mivel egy genetikailag fegyverré tökéletesített, egyenarcú és érzelemmentes karaktert formált meg, ezért furcsa mód nem volt vele különösebb bajom. A Nebulát alakító Karen Gillan pedig a tonnányi arcfesték és CGI ellenére is bemutatta, hogy miért remek színésznő, és azt is, hogy miért kedveltem annyira a Doctor Who-ban.
Persze a film két legjobb karaktere Groot és Rocket, vagyis a három szavas szókinccsel rendelkező fa és a folyton morcos, genetikailag feltuningolt mosómedve. Nem tudom, ki volt az a nem hétköznapi figura, aki ezt a két karaktert megálmodta, de abban biztos vagyok, hogy az illető nem százas – na meg abban is, hogy találkozni akarok vele! Vin Diesel az „I am Groot”-szöveget annyi különböző módon adta elő, hogy a hangszínnek és az érzelmi töltésnek köszönhetően tényleg egy kezdetleges kommunikációs formát alakított ki a karakterének. Bradley Cooper pedig olyan dühvel préselte ki a folyton morcos, fegyvermániás és kissé agresszív rágcsáló szövegét a fogai közül, hogy elég lett volna egy plüssfigura is az animáció helyére, mert az – egyébként nagyon látványos – élőlény enélkül is működött volna. Az pedig már tényleg hab a tortán, hogy Vin Diesel megint egy börtönből szökik meg, csak most Riddickétől igen eltérő stílusban.
A főgonosz, Ronan nem volt teljesen kifejtve, arra azonban figyeltek a készítők, hogy a motivációja logikus, és különösebb gond nélkül érthető legyen. Lee Pace pedig a vastag festék mögül is olyan életet adott a karakternek, hogy legszívesebben lassítva is megnéztem volna az arcjátékát. A hangja pedig fantasztikus, szóval mindenkinek javaslom, hogy eredeti hanggal (is) megnézze A galaxis őrzőit.
A földi és az idegen lények között felfogásbeli különbségek nagyon könnyed, és mégis fergeteges humorforrást biztosítottak. A földi zene magyarázata, vagy Kevin Bacon beleszövése a filmbe nem mindennapi, röhejes és egyben tisztelgés is – na, ezt csinálja James Gunn után valaki!
Persze a filmben azért voltak hibák is, egy átlagos néző például nehezen tudja követni az akcióorgiát, meg a töménytelen mennyiségű üldözős és repülős jelenetet. Edzett sci-fis, és Michael Bay robbantásain edződött szememnek ment, de megértem, hogy Orlissát miért zavarta a dolog. A párbeszédek is hol olyan erősek voltak, hogy a legközelebbi alkalommal mikor megnézem, tuti párat kijegyzetelek, hol pedig annyira gyengék, mint egy kifejezésszótár. Igen, van még mit csiszolni a filmen, de ez egyáltalán nem baj, mert egy nagyon erős és stílusos alappal rendelkezik, amiből rengeteget ki lehet még hozni. Pláne mivel az eredeti gárda foglya folytatni a filmsorozatot, szóval nyugodt vagyok, és baromira várom már 2017-et.
És most, hogy végre a kék és a piros után megismertük a lilát, várom a maradék hármat is!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback