Laza három hónappal a könyv kijövetele után végre eljutottam odáig, hogy elolvassam – ami azért szégyen, mert bár az első kötet színvonalát számomra nem egészen ütötte meg, azért egy nagyon jól, nagyon színvonalasan összerakott regényről van itt szó.
Pár perc eltéréssel három repülőgép is lezuhan az USA területén – sőt, majdnem négy, csak éppen a negyediken ott ül Derrick Storm, a CIA külsőse, akinek sikerül megmenteni a gépet. Stormot CIA-s főnöke, Jones persze rögtön ráállítja az ügyre, Derrick pedig viszonylag hamar ki is deríti, hogy a katasztrófákért egy eddig hallatlan erejű lézer felelős. Miután a Közel-Keleten is lezuhan négy gép, egyre sürgetőbbé válik eme lézer megtalálása, csakhogy Storm és főnökének tervei nem egészen egyeznek meg azt illetően, hogy mi is legyen a fegyver sorsa: Jones saját magának akarja megszerezni, míg Storm tisztában van vele, az a legjobb, ha egy ilyen lézerrel senki sem rendelkezik. Így hát félig a CIA megbízásából, félig saját kontóra Storm nekiáll a nyomozásnak, amiben szerephez jut a Panama-csatorna, egy monacói luxusszálló, egy Ahmed nevű arab férfi, egy furcsa svéd milliárdosnő, egy múmia és egy fiatal amerikai archeológusnő.
Ahogy az az előző bekezdés végéből is látszik, a sztori elég szövevényes, amit az még csak tetéz, hogy a Nikki Heat-könyvekkel ellentétben ez a regény nem végig a főhőst követi, hanem folyamatosan váltogatja a szemszöget: eltöltünk egy fejezetet Stormmal, majd átugrunk Panamába, aztán két fejezet erejéig jön megint Storm, majd kitekintünk Egyiptomba, és így tovább. Emiatt a könyv elején féltem is kicsit, hogy mégis hogy fogják a végére összefűzni a szálakat – mert ugyan miképpen kapcsolódhat egy frissdiplomás archeológus egy gyilkos lézerhez? –, de szeretnék mindenkit itt megnyugtatni, hogy a végére minden szépen összeáll.
És amúgy is egy nagyon okos könyvről van szó – sok helyen a látszólag hangulatfestés miatt ott lévő leírásokban rejtőznek a nyomok, a részletek pedig úgy alaphelyzetben nagyon fontosak, és sok helyen attól sem riad vissza az író, hogy pofátlanul félrevezessen minket. Oké, nem azt mondom, volt, ahol kicsit megijedtem, mert elég egyértelműnek tűnt a következő tíz-húsz-harminc-ötven oldalon belül bekövetkező csavar (persze lehet, hogy bennem van a „hiba” – engem Dan Brown Elveszett jelképe is untatott ilyen szinten), de aztán meg két fejezettel később gyönyörűen sikerült meglepnie.
Bár azt nem mondanám, hogy a regény egy fix Castle-évadhoz tartozik, azért a sorozatos utalások nagy része a hatodik szezonhoz kapcsolódik. Az előző kötet hagyományát folytatva Castle itt is az általa nem túl kedvelt karaktereket tette be áldozatnak az elején (Pi, Eric Vaughn, Rachel McCord – bár az utóbbi miértjét nem egészen értem), ám mellettük még mások is feltűnnek a sorozatból, amire amúgy számos, már-már a pofátlanság határát súroló utalást tesz. Szóba kerül a sitcom a Need to Knowból, a párkapcsolatokat taglaló könyv a Murder Is Foreverből, és még Ryan és Esposito megfelelői is előkerülnek. Ezeken felül még van, most már tényleg pimasz, utalás a sorozatra (mert ugye a lezuhanást éppen csak megúszó repülőgép pilótája akár még az ABC nagyra becsült nyomozós sorozatában is kaphat epizódszerepet), arra, hogy a könyvet szellemíró írta (minden évben számos ilyen nagyszerű könyv kijön), sőt, ismét összehoztak egy kis Nikki Heat-Derrick Storm–crossovert, ami ezúttal sokkal könnyedebbre, sokkal kevésbé erőltetettre sikerült, mint az előző kötetben.
Mondjuk nem voltam mindennel megelégedve. Először is az volt a bajom a regénnyel, hogy annak egészét nézve Stormnak nincs igazi partnere. Persze, belefut régi ismerősökbe, barátokba, Clara Strike (akit még mindig nem szeretek) is feltűnik pár fejezet erejéig, de senki olyan nem tűnik fel, aki olyan egyenrangú társa lehetne, mint Ling Xi Bang az előző kötetben. A könyv elején még teljesen abban a hitben voltam, hogy majd az archeológus, Katie Comely lesz az (már csak a neve miatt is), de ez sajnos nem jött össze. Nem, a könyv nagy részében Storm teljesen egymagában operál, és bár egyedül is nagyon kompetens, azért a dinamika miatt jobb lett volna, ha végig van mellette egy jó női karakter (oké, ebbe az is befigyel, hogy jó lett volna egy olyan karakter, akivel nőként jobban tudok azonosulni, és akivel lehetett volna egy valamire való romantikus szál).
A másik problémám a lezárás. Nem a tényleges befejezés, mert az okos, és a fő szálát szépen el is csomózza, hanem az, hogy a levezetésnek, a kvázi epilógusnak nem hagytak elég időt. A főgonosz elkapása után mindössze egy cirka tízoldalas fejezetet hagyott arra az író, hogy az addig lezáratlan mellékszálak végére pontot tegyen, amiben például Katie Comely is csak egy-két bekezdést kapott. Az utolsó fricska viszont nagyon szép.
Mindent egybevetve bár a Wild Storm nagyon tetszett, egy nagyon intelligens és komplex bűnügyet tárt elém, és a Castle-utalások tekintetében túl is szárnyalta elődjét, ám érzelmileg nem tudott annyira megérinteni, mint a Storm Front.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
