Előzőleg a harmadik szériát foglaltam össze, most pedig jöjjön a Davies-éra utolsó állomása. A negyedik évadot röviden úgy tudnám leírni, mint egy hatalmas érzelmi hullámvasutat, melyben a hullámhegyeket a pozitív atmoszférájú, pörgős, vicces részek teszik ki, a hullámvölgyeket pedig a „plüssmaciszorongatós” momentumok, ami leginkább a „szörnyes”, illetve a szomorú epizódokat jelenti – és hát Istenem, de sok van ezekből!
De ne siessünk ennyire előre, hiszen be is kell mutatnunk valakit, aki nem más, mint a Doktor (David Tennant) új útitársa, Donna Noble (Catherine Tate). Donna egy kellemes kontrasztot nyújt Rose Tyler (Billie Piper) és Martha Joneshoz (Freema Agyeman) képest, hiszen ő az idősebb (= harminc év feletti) korosztályt képviseli, ráadásul az imént említett két karakterhez képest a kinézetét tekintve sem az a típus, akire rögtön rávágnánk, hogy milyen gyönyörű. Belső tulajdonságait tekintve elődjei szöges ellentéte, hiszen Donna egy szó szerint „erős” jellem hiszen ő egy meglehetősen cserfes nő, aki rendkívül őszinte és határozott. A karakter komplexitását tükrözi, hogy mindezek ellenére legbelül azért valamilyen szinten önbizalomhiányos, mivel eleinte nem hiszi, hogy egyenlő társa lenne a Doktornak, mivel ő „csak egy egyszerű chiswicki kirendelt munkavállaló”. Ám az évad során rájön arra, hogy igenis fontos, és ő is tud, sőt, a végén ő lesz „a világ legfontosabb nője”.
Ami a Doktorral való kapcsolatát illeti, Donna személye szintén újdonságnak számít, hiszen a reboot szériában ő az első útitárs, aki nem lesz szerelmes a Dokiba, mi több, konkrétan ki is jelenti, hogy kizárólag barátságot akar. Ez igazán üdítő változás két olyan karakter után, akik fülig bele voltak zúgva a Doktorba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy anblokk felesleges a szerelmi szál bármelyik sztoriban, de néha már túlzottan erőltetik, ezáltal pedig elveszik maga a szerelem-résznek a jelentősége. Visszatérve a Doktor-Donna párosra, az ő személyükben kapunk egy rendkívül dinamikus, jól működő és vicces duót. Mindketten pozitív hatást gyakorolnak egymásra, hiszen a Doki végre abbahagyja a Rose után való sóvárgást, és újra élvezi az időutazást, Donna pedig, mint már korábban említettem, átértékeli önmagát, és szerez egy kis önbizalmat.
Sajnos ez a szezon sem végződik happy enddel, sőt, én bátorkodnék azt mondani, hogy ennek van a legszomorúbb vége. Visszatérvén a hullámvasutas hasonlatomhoz, a következőket mondanám: az évad végén úgy szállunk ki a kis vonatunkból, hogy szédülünk, kavarog a gyomrunk, és ez a tény akkora hatással van ránk, hogy nem emlékszünk, milyen szép volt a kilátás odafent, és hogy mennyire élveztük a sebességet. A Doktornak és Donnának úgy kellett elválniuk, hogy arra szerintem a közönség 99%-a felhördült, hogy „ez nem fair!” Valóban nem volt korrekt egyikőjükkel szemben sem, de sajnos ilyen is kell néha. Mindenesetre, az ilyen befejezések általában nyitott kapuként funkcionálnak a folytatást tekintve, hiszen bármilyen negatív szituáció lehet még rosszabb, de pozitív irányba is tovább lehet vinni a történetet. Hogy melyik változat valósul meg, az a következő cikkből kiderül.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback