A második széria összefoglalója után haladjunk hát tovább a harmadik évad felé. A történet azzal a Doktorral (David Tennant) folytatódik, aki szerelme, Rose Tyler (Billie Piper) elvesztése után megtörten és magányosnak érzi magát. Az első epizód rögtön azon pillanatot követően játszódik, hogy kettejüknek elváltak útjaik, és a Doktoron érezni lehet, hogy ez a momentum erős hatással lesz rá az elkövetkezendőkben. Ám ezen rész cselekményét egyelőre nem szeretném tisztázni, mert nagyobb jelentőséget csak a következő évadban kap.
A második epizódtól kezdve viszont a Doktornak nem kell már csüggednie, hiszen új útitársra lel Martha Jones (Freema Agyeman) személyében. Martha egy huszonhárom éves orvostanhallgató, aki épp egy kórházi gyakorlat közben fut össze a Doktorral. Ugyan Martha már egy magasabb társadalmi osztályt képvisel, mint Rose, ugyanannyira példakép-esélyes karakter mint ő. Egészen konkrétan egy feketebőrű, fiatal nőről van szó, aki hál’ Istennek nem erősíti a sajnos még ma is előforduló tanulatlan, nagyszájú, legjobb esetben is alacsony középosztálybeli, gettóban lakó ember meglehetősen rasszista sztereotípiáját. Ehelyett kapunk egy olyan karaktert, aki nemcsak a szakmájában kiváló, hanem méltó segédje is a Doktornak, és ráadásul elég talpraesett akkor is, ha épp csak saját magára tud hagyatkozni.
Természetesen olyan szép lenne minden, hogyha ezekkel a pozitív megjegyzésekkel be is tudnám fejezni az értékelőmet – de sajnos nem tudom. Egyszerűen nem vagyok képes szemet hunyni az egyébként fergeteges évad legnagyobb hibáján: a Doktor és Martha kapcsolatán. Russell T. Daviest, leginkább a reboot széria rajongói, az egekig magasztalják a diverzitása miatt, hiszen erős női karakterekkel ajándékozta meg a sorozatot, valamint egy nem is bi-, hanem inkább omniszexuális útitárssal, Jack Harkness kapitánnyal (John Barrowman), akivel kapcsolatban a nézők fenn sem akadnak olyan apróságon, hogy kikhez vonzódik, és még a rasszizmusra is felhívja a figyelmünket. Itt van Martha Jones is, aki, mint már említettem, tökéletes példakép… lehetne, ha a Doktor nem úgy bánna vele, mint egy ronggyal, csak azért, mert ő nem Rose. Ezzel nemcsak Martha karakterében veszett el a potenciál, de maga a Doki is csaknem egy posszesszív óvodás szintjére alacsonyodott le, aki azért sír, mert elvették a kedvenc kisautóját. Nyílván sarkítok egy kicsit, de az már tényleg túlzás, hogy akárhányszor Martha nem tud valamit az rá a válasz, hogy „Rose tudná”. A végkifejlet így annyira nem is váratlan (figyelem, spoiler): az évad végén Martha nem bírja tovább a megaláztatást, és egyszerűen kisétál a TARDIS-ból.
A harmadik szériáról a fentiek ismeretében azt lehet elmondani, hogy sötétebb és olykor drámaibb, mint az előző. A Marthával való bánásmódot nem bocsájtjuk meg, de aki képes ezt a tényezőt kizárni, és csak élvezni magát az epizódokat, annak nem fog csalódást okozni ez az évad sem. Főleg úgy nem, hogy kapunk egy kisebb sztárparádét is hiszen egy-egy rész erejéig feltűnik Andrew Garfield (A Csodálatos Pókember 1–2), Carey Mulligan (Shame – A Szégyentelen, A nagy Gatsby), és Mark Gatiss (Sherlock) is. A szörnyek közül pedig debütálnak az azóta a közönség által legfélelmetesebbnek választott síró angyalok (Weeping Angels). Hogy mitől annyira borzalmasak, nos azt úgy vélem, tapasztalja meg mindenki saját maga. Egy jó tanács: ne este nézzünk Ki vagy, Dokit!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback