Azok közé tartozom, akik szeretetteljes mosollyal követik nyomon a szuperhősök pár éve megkezdődött reneszánszát. A feldolgozásokban nyilván van kivetnivaló, de azt be kell vallani: iszonyat jól szórakozom! Ennek a kellemes érzésnek az esszenciáját pedig nem is a filmek, hanem a rajzfilmek adják, többek között Pókember elképesztő kalandjai (angol címén Ultimate Spider-Man).
A képregényekből készült rajzfilmsorozatok tekintélyes múltra tekintenek vissza. Gondoljunk csak az emblematikus Batman sorozatra (1992-1998), az X-Menre (1992-1997) a korai időkből, vagy a kétezres években megjelent Igazság Ligájára (2001-2006), és így tovább. Ezek mind nagy sikernek örvendtek, így szerencsére a mai napig folyik az újabb sorozatok megalkotása, néhol folytatva, néhol újrateremtve a korábbi történeteket.
Ami a Pókembert illet, ő több sorozatot is megélt. Csak gyors áttekintésképpen: a legelső 1967-ben készült, ezt főleg a neten keringő mémekből ismerhetjük, ez az a bizonyos Pókember. 1978-ban japán rajzfilmsorozat jelent meg kedvenc hálószövőnkről, 1981-ben két amerikai, majd 1994-ben egy újabb amerikai – ezt az utolsót legtöbben már a Fox Kidsen (később a Jetixen) néztük óvodásként. Az ezredforduló és az azt követő évek is termékenyek voltak, 1999-ben Pókember határok nélküli volt (angolul Unlimited), 2003-ban csak új (New), 2008-ban legújabb (Spectacular), 2012-ben pedig elképesztő (Ultimate).
Ez a legújabb sorozat eddig három évadot számlál, amiből az első kettő teljes egészében megtekinthető magyar szinkron hanggal – és ezúttal érdemes a magyar verziót választani az extra poénokért. Az alkotók a méltán híres Stan Lee és a méltatlanul nem annyira híres Steve Ditko – ez a Pókember valóban elképesztő lett.
Kezdjük ott, hogy gyönyörű. Az egyik legnagyobb hibának tartom, amikor Pókembert úgy dolgozzák fel, hogy kihagyják azt az akrobatikusságot, ami természetéből és testfelépítéséből kifolyólag jellemző rá. Itt erre nem lehet panasz, az animáció könnyed és energikus, elegáns kivitelezésű. Az ötletesség sem hiányzik belőle, sok a képregényekre visszautaló ábrázolás, de akad animés elem is, ez pedig egyedi és jópofa keveréket alkot.
A történet nem folytatása egyik, ezt megelőző szériának sem, inkább a Bosszúállók világához kapcsolódik. Az első részben kapunk egy gyorstalpalót Pókember eredettörténetéből, de a lényegi szál az, hogy a S.H.I.E.L.D. felkeresi Petert, megkérik, hogy álljon közéjük, tanuljon és váljon jobb hőssé. Peter eleinte nem lelkes, főleg azért, mert csapatban kéne dolgoznia, de végül beadja a derekát, és kezdetét veszik a kalandok, bevetések és a kiképzés.
Ha Petert valaki a filmekből ismeri, meg fog lepődni. Bár az új, Andrew Garfieldes verziók (1 és 2 és még egyszer 2) már közelebb állnak a képregény valóságához, még mindig nem adják vissza teljesen, milyen is ez a fiú. Ez azért lehet, mert a filmeknek tartaniuk kell magukat egyfajta dinamikához – kell, hogy legyen bennük szerelem, hősi vívódás, epikusság. A rajzfilmsorozatoknál nincs ilyen kényszer, így itt Peter Parker végre olyan, amilyennek lennie kell: egy jó szándékú, jó humorú idióta. Ráadásul az eredeti, a képregényből jól ismert narráció keretezi a részeket, tehát jó sokszor bent járunk ennek a kedvesen lütyő fiúnak a fejében – ez máris ad egy kellemes alaphangulatot.
A többi szereplőre sem lehet sok rosszat mondani. Peter csapata nemileg és etnikailag diverz, ezzel enyhítve a Marvelt ért (jogos) vádakat, melyek szerint alulreprezentáltak a nők és a színes bőrűek. A négy hős szerencsére személyiség szempontjából is érdekes és egyedi, szó sincs sztereotípiákról. Külön tetszik a Vasököl által behozott buddhista vonal, még ha természetesen paródiáról van is szó. És mivel a Marvel készítette a sorozatot (így nem kell minden szereplőért jogdíjat fizetni), sok nagy kedvenc jelenik meg, többek között Vasember, Amerika kapitány, a Hulk és így tovább.
A sorozat humora igen sokszínű: néha abszurd, néha beteges, néha kikacsint a nézőre, néha pedig önironikus. Ha valaki vevő minderre, frenetikusan szórakozatónak találja majd, és aki nem ennyire nyitott, az is elmosolyodhat egy-két érettebb poénon. Személyes kedvencem a második évad hetedik része, ahol Pókember lelép Bostonba, mert New Yorkban nem értékelik őt eléggé, és a tizenhatodik rész ugyanebben az évadban, ahol megjelenik Deadpool, így az abszurditás egy teljesen új szintre lép.
Nem tudnék korosztályt mondani az Ultimate Spider-Manhez. Mint minden igazán jó animációs film és sorozat, nem ragad le egyetlen nézői réteg igényeinél. Tele van felnőtteknek szóló poénokkal, de a két és fél éves unkahúgom is sikítva nevetett rajta. A rajongók imádni fogják a képregényes kikacsintásokat, de ha frissek vagyunk a szuperhős témában, akkor sem kell félnünk, hogy nem fogjuk érteni, ki kicsoda és mi miért történik. Ha lehet, ültessük magunk mellé az unokahúgunkat, vagy képregény-szűz barátnőnket, vagy igazából akárkit, és nézzük, ahogy Pókember és kis csapata lelakja New Yorkot, Bostont, Latvériát, a Holdat és Tony Stark laboratóriumát!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback