Lassú víz partot mos – de még hogy mos!
A második világháború végeztével Claire Randall (Caitriona Balfe) második nászútra indul férjével, Frankkel (Tobias Menzies) Skóciába. Már öt éve házasok, de ezalatt az öt év alatt mindössze tíz napot töltöttek együtt a háború miatt, mivel Frank Londonban dolgozott a hírszerzésnél, Claire viszont a fronton volt nővér – útjuk célja tehát az, hogy mindezen szörnyűségek után újra megismerjék egymást, azt a személyt, akivé lettek. Frank, aki amúgy történelemtanár, a családtörténet megszállottja, így a skóciai látogatásukat is arra kívánja felhasználni, hogy utánajárjon egyik ősének, aki a tizennyolcadik században az adott területen volt katona, és vörös kabátban hajtotta a skót lázadókat. Persze azért másra is szakítanak időt útjuk során, így a pár például titokban egy druida szertartást is végignéz Samhaim éjjelén. Claire később vissza is tér a szertartás színhelyére, ahol is, valami megmagyarázhatatlan erőtől hajtva, megérinti az egyik szent követ, amit követően eszméletét veszti. Mikor magához tér, azt hiszi, hogy tudtán kívül egy történelmi film díszletei közé keveredett – angol katonák lőnek rá, akiktől egy skótszoknyás férfi menti meg. Ám mikor az éjszaka leszálltakor nem találja a távolban a kivilágított várost, szembe kell néznie a ténnyel: valahogy visszakerült az ezerhétszáznegyvenes évekbe.
Mostanában menők a könyvadaptációk, méghozzá nem csak a moziban, hanem a televízióban is (lásd Trónok harca, A búra alatt, stb.), és ezt a trendet kívánja meglovagolni idén a Starz is, és egy epizód után azt kell, hogy mondjam, sikerrel. Az Outlander Diana Gabaldon 1991-es, azonos című regényének (amiből amúgy eddig még hét kötet készült el) feldolgozása, aminek hosszát tekintve – kiadástól függően laza 650-800 oldal – baromi jó döntés volt, hogy sorozatként adaptálták. Így a készítőknek nem kell sehová se rohannia, szépen kifejthetik az eseményeket – úgy tudom, az első epizód a regény első cirka hetven oldalának felel meg –, mindent szépen megalapozhatnak.
Amúgy ennek a tempónak köszönhetően eléggé látszik is, hogy könyvadaptációról van szó, ugyanis az eseményeket több helyen is Claire hosszú, alámondásos narrációja szakítja meg, amiket fogadni mernék, hogy egy az egyben a könyvből vettek ki. Ezek a kis monológok szinte mindenre kitérnek, Claire a férjéhez való kapcsolatától kezdve egészen addig, hogy az életstílusa miatt még sosem volt vázája, és szeretne venni magának egyet. Persze, ez így elsőre talán soknak és unalmasnak hangzik, de higgyétek el – nem az. Ebben a sorozatban, komolyan mondom, alig van olyan jelenet, sor, szó, amit ki lehetne vágni, egyszerűen azért, mert mindennek funkciója van – minden árnyal, magyaráz, kontrasztot épít.
Ha már kontrasztok – hát azok gyönyörűek. A skót táj után hirtelen vágás a kórházhoz a fronton, skótduda-szóló után swingzene, a paplakban házvezetőként dolgozó, tenyérből és teafűből jósoló nő, és még sorolhatnám. Vizuálisan is elég erős a mű, sőt, szinte már meglepően erős – az elején például rögtön bevágtak egy kvázi flashbacket a háborúról, ahol Claire éppen egy olyan katonát ápolt, akinek a fél lábát gyakorlatilag ellőtték. Maradjunk annyiban, hogy nem spóroltak a készítők a művérrel, és ezen kívül is sok helyen egész megdöbbentő – szép és letaglózó és rémisztő – a képi világ, ami azért eléggé meglepett, tekintve, hogy egy egyszerűbb, romantikus sorozatra számítottam.
De ez a show minden, csak nem egyszerű. Ez egy okos mű. Egy nagyon okos mű, ami tökéletesen tisztában van vele, hová is tart, milyen tempóban halad, és hogyan fog oda elérni. Az egyrészt gondolom a remek alapműnek, másrészt a zseniális alkotógárdának köszönhető: a sorozathoz olyan nevek köthetők, mint Ronald D. Moore (Battlestar Galactica, több Star Trek-sorozat, Helix) és John Dahl (Breaking Bad, Dexter, Justified, Homeland, és ezzel éppen csak belepillantottunk a munkásságába). És talán ez az átgondoltság az, ami kiemeli a tucatsorozatok tömegéből, ami valami mássá teszi.
A karakterek is nagyon érdekesek, persze egyelőre főleg Claire-t ismerhettük meg. Engem egészen megfogott a közte és férje közti kapocs és hierarchia – mivel ugye a nő a narrátor, az ő szemén keresztül látjuk gyakorlatilag a dolgokat, ezért őt érezzük a legprominensebb figurának, mégis, mikor a férjével van, alárendeli magát a férfinak. Ezzel szemben viszont mikor Claire a múltba a skót lázadók közé kerül, egy pillanatra sem merül fel benne, hogy meghúzza magát a férfiak társaságában.
És ha már a karakterek: Jamie (Sam Heughan). Jamie, jelenlegi egyetlen eyecandynk, Claire tizennyolcadik századbeli jövendőbeli hősszerelmese. Ugyan magáról a figuráról egyelőre nem sokat tudtunk meg (de amit tudunk, az szimpatikus), a színész már csak magában megér egy misét (vagy legalábbis pár mondatot). Mert… mert eyecandy, na. Néztük Catleennel az epizódot, és úgy eldöntöttük, hogy igazából nem is olyan jó pasi ez, de azért szép az arcéle, cuki a vörös haja, szép a szeme, izmos a karja, és bár kicsit piszkos, az sem baj, de ha arra kerülne a sor, akkor azért mi szívesen megfürdetnénk. Ennyi sekélyességet nézzetek el nekünk.
Azért a nagyszerű felépítés, a szép, lassú folyás, és pazar színészi játék mellett volt, ami kicsit zavart – méghozzá az ágyjelenetek mennyisége, ugyanis az első harminc percben kaptunk rögtön hármat. Az első még jó, a maga módján cuki, kell. A második még megmagyarázható, meg árnyalja a figurákat, oké. A harmadik viszont már felesleges, sőt, túl explicit (a férfi olvasóknak üzenném: igen, ebben a jelentben láthatók Caitriona Balfe fedetlen keblei). Persze, gondolom, az valamilyen szinten a beetetés – az HBO óta tudjuk, hogy a nézőket legjobban szexszel és vérrel lehet bevonzani –, de akkor is kicsit soknak éreztem már a végén.
Ami pedig magát a sorozat – vagyis a pilot – egészét illeti: jó. Baromi jó. Irtózatosan jól van összerakva, megírva, megrendezve, zseniálisak a színészek, gyönyörű a képi világ, a zene, meg úgy minden klappol – még az is szép és érzéki, aminek gagyinak és erőltetettnek kéne lennie –, ám az, hogy tetszeni fog-e egy adott nézőnek, nagyon erősen vérmérsékletfüggő. Mert mondjuk ki kertelés nélkül: ez a sorozat nem azoknak készült, akik elkényelmesedtek az ilyen Michael Bay-féle, ötpercenként felrobban valami-szintű mozgóképek nyomán. Az Outlander lassú, néha már az unalom határát verdesően lassú, és bár ezt teljes joggal és szánt szándékkal teszi, azért kicsit nehezen emészthetővé teszi a műsort (főleg mivel a megszokott 40-44 perces epizódok helyett kerek egy óra a játékidő). Így hát amondó vagyok, hogy aki a pörgő, akciódús dolgokat kedveli, az ne nagyon tekintgessen e felé a sorozat felé. Aki viszont tűri, ha kicsit lassabb, kicsit mélyebb a dolgok folyása, az mindenképpen lessen bele, mert megéri.
Ami pedig engem illett: engem egyelőre meggyőzött. Nem azt mondom, hogy instant kedvenc, de megfogott a dolog hangulata, lenyűgözött az előadásmód, és kíváncsi vagyok, mi fog még kisülni a sztoriból. Nagyon kíváncsi.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
