A tizedik részre eljutottam arra a szintre, mikor már nem tudom, hogy a készítők a hülyék, a szereplők, vagy minket néznek annak.
Az egész Avatar-csapatot foglyul ejtették, és, csak hogy még súlyosabb legyen a helyzet, nem is egy ember: Korra és Asami egy zeppelinen utazik – nem egészen önszántából – Ba Sing Se felé, míg Makót és Bolint a Vörös Lótusz tartja fogva, bár úti céljuk nekik a bevehetetlen város. A két lány megpróbál kiszabadulni, ám mindössze annyit érnek el, hogy a jármű teljes legénységével egyetemben a sivatagban ragadnak. Mindeközben Zaheer és társai a Föld Királynője elé járulnak, és alkut ajánlanak neki: Mako, Bolin és az elszökött légidomárok holléte az Avatárért cserébe.
Eközben a rész közben olyan sokszor fogtam a fejem, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy az epizód nagyjából fele töltelék – tipikusan olyan jelenetsort látunk, ami igazából semmit sem tesz hozzá magához a történethez, csak kellett valami, amivel kitöltik a játékidőt. Ez a jelenetsor pedig nem más, mint mikor Korráék próbálnak kijutni a sivatagból. Értem én, hogy biztos úgy voltak vele az alkotók, hogy kell valami izgalom, meg milyen jól néz már ki a homokban úszkáló hatalmas szörnyike (ami amúgy micsoda? Mert magyarázatot nem kapunk. Drága „buckalakó” egyszerűen csak van ott, és betolakodókat zabál. Fekete pont.), de ettől függetlenül úgy lóg a levegőben az egész, ahogy storyline-nak egy ilyen színvonalas sorozatban nem lenne szabad.
És akkor most jöjjenek azok a hülyeségek, amik miatt úgy érzem, hogy az alkotók hülyének néznek minket. Korrát ugye ilyen Hannibal Lecterre hajazó módon megkötözték (lásd a fotót lentebb). Asami kiszabadul, ránéz Korrára, majd kijelenti, hogy ehhez a lakatokhoz kulcs kell, anélkül nem tudja kiszabadítani. Csakhogy ha csak egy ici-picit figyelmesebben megnézzük Korrát, akkor láthatjuk, hogy lakatok egyedül ott vannak, ahol magát a szerkezetet a falhoz láncolták – az Avatárt magát azonban csak csatok rögzítik a szerkezethez, amiket Asami simán kikapcsolhatott volna.
Vágás – Mako és Bolin a börtönben. Mako, a tüzét mintegy hegesztőpászkaként használva próbálja szétszedni a rácsot. Ismétlem, a rácsot. Egy helyen már sikerült is elvágni, csakhogy, ugye, hogy akármit is elérjen, azt a rácsot még egy helyen el kell, plusz még vagy két másik rúddal is meg kéne ugyanezt csinálnia, hogy kiférjen a nyíláson. És akkor ismét leírom: mindezt a ráccsal teszi. Véletlenül sem a zárat szedi szét, hanem a rácsot!
Vágás – a zeppelin, miután Korra véletlen szétszedi a navigációt, orral előre belefúródik a homokbuckába, a hátsó részét viszont semmi kár nem éri. A következő jelenetben Asami mégis a hátsó kormánylapátot hegeszti.
Vágás – Lin megtalálja Korráék hátrahagyott dzsipjét (plusz Nagát és Pabut), majd rádión szól Tonraqnak, hogy nyomra lelt. Ergo valószínűleg az egész Fehér Lótusz keresi Korráékat. Ettől függetlenül az utolsó jelenetben Lin, Tonraq és Zuko tök lazán üldögél a fogadóban és ebédel. Na, ne nevettessenek! Nincs gyerekem, de ha lenne, és tudnám, hogy eltűnt, akkor én addig nem nyugodnék, amíg a nyomára nem lelek – és ez a minimum, amit Tonraqtól is elvárnék.
Vágás – a Vörös Lótusz a Föld Királynője előtt. Hé, haver, ezek nemzetközileg körözött bűnözők! Keresi őket a Fehér Lótusz, úgy léptek meg Köztársaság Városból, valószínűleg mindenhová kiküldték róluk a körözést, és ezt még elhiszem, hogy a hírük olyan kis porfészkekbe, mint az oázis, nem jutott el, de mégis hogy a francba sétálhattak be ilyen simán Ba Sing Sébe, a világ egyik legjobban őrzött városába? Méghozzá azon belül a felső gyűrűbe, a palotába?
Másik nagy problémám, nem csak ezzel az epizóddal, hanem úgy zusammen azzal, ahol a sorozat most tart, hogy nagyon kezdi maga mögött hagyni azt a pán-ázsiai világképet, ahonnan indultunk. Mint ahogy a múlt héten is írtam, a sivatagos jelenetsor még érdekes volt, még elment. De most, mikor a zeppelin kormányosa nagyban maydayt kezdett kiabálni a rádióba, már sok volt. Tudom, hogy nemzetközi jelzés, de itt valahogy nagyon szúrta a szemem – nem volt idevaló Ezt az érzést az még inkább tetőzte, hogy, mikor a végén Korra végre találkozik Zukóval, meg sem hajol előtte. Hát hol a tisztelet?!
A szereplőkkel sem vagyok megelégedve – az egy dolog, hogy szinte semmi összetartó erőt nem látok már a karakterek között, és emiatt nem tudok egy összefüggő csapatként gondolni rájuk, az meg a másik, hogy egyenként is idegesítenek. Bolin továbbra sem javul, akkor is szánalmas, mikor viccesnek kéne lennie, és akkor is, mikor drámát próbálnak meg behozni az írók. Értem én, hogy a srác comic relief-karakter, de anno Sokka is az volt, az ő karakterét mégis sikerült elmélyíteni (Yue, a bizonyítási vágya, az, hogy kevesebbnek érzi magát, mert nem idomár…), Bolin viszont, főleg ebben az évadban, nevetségesen lapos.
Karakter szinten a másik dolog, ami most elgondolkodtatott, az az, hogy hogy a francba maradhatott a Föld Királynője ennyi ideig hatalmon? Mert jó, oké, nem egy kellemes jelenség, és ezzel nincs is probléma – azzal van, hogy hisztis, buta, önző és szűklátókörű, ami nagy valószínűséggel kiterjed az uralkodására is (már ha valóban ő uralkodik; az ilyen beállítottságú vezetőknél nem ritka, hogy azt hiszi, nála van az irányítás, közben meg valaki okosabb mozgatja a szálakat a háttérből), ami már rövid távon is olyan dolgokhoz vezethet, mint például éhínség, tűntetések, lázadás… Aminek meg ugye legtöbbször az a vége, hogy az uralkodó elveszti a fejét. Tehát mégis hogy húzta eddig?
Viszont hogy ne csak panaszkodjak – volt egy olyan briliáns jelenet, ami előtt emelem kalapom, és ami talán nem csak az évad, hanem az egész sorozat legerősebb szcénája: Zaheer és a Királynő konfrontációja. Hát ez… ez… nem találom a szavakat. Gyönyörű. Okos. Rémisztő. Kiráz tőle a hideg. Leginkább az első évad végéhez tudnám hasonlítani, Amon és Tarrlok utolsó jelenetéhez – ott voltak utoljára ilyen bátrak a készítők.
Szóval… Igen. Egy fecske nem csinál nyarat, mint ahogy egy jó jelenet sem váltja meg az amúgy kritikán aluli epizódot. Még egy rész, aztán jön a finálé, és bár az epizód vége alapján egész izgalmas tetőpont felé haladunk, én már nem merek reménykedni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
