Az utóbbi években új műfaj jelent meg az irodalomban és gyorsan kikerülhetetlenné vált, ez a Young Adult (YA). Nem mondhatjuk ifjúsági irodalomnak, mert Magyarországon ez a fogalom Rejtő Jenőt és Szabó Magdát jelenti, a YA viszont egészen más. Ezek a regények többnyire 15-25 éves lányok számára készülnek, sokszor egy adott sablon alapján. Ez a sablon valahogy így néz ki: adott egy főhősnő, aki valamiért „kiválasztott”, találkozik egy fiúval, akibe szinte azonnal beleszeret, aztán minimális viszontagságok árán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Már ha meghalnak, a történetek ugyanis gyakran fantasztikus elemekkel dúsítottak.
De mit is állítanak ezek a regények? Vegyük a leghíresebb/leghírhedtebb példát, az Alkonyat-szériát. A főszereplő – fiatal lányok tömegeinek irigyelt példaképe – Bella, teljes közönnyel tekint a világra. Semmi sem érdekli, semmi sem hatja meg, nincs egy értékelhető emberi kapcsolata és nem is szeretné, hogy legyen. Ez már önmagában kiváló. Aztán jön a fordulat: belép Edward, a csillám-vámpír. Innentől fogva Bella gondolatai egyetlen dologra fókuszálnak – arra, hogy le akar feküdni Edwarddal. Ez még beleférne a tinédzserek szexualitással kapcsolatos viselkedésébe, de a regény a természetes vonzódást már-már kényszeres megrögzöttségként mutatja be. Hősünket megint csak hidegen hagyják a normális embernek fontos körülmények, például, hogy a pasija vámpír, vagy, hogy semmilyen személyiségjeggyel nem rendelkezik. Nem, ha találsz egy testileg esztétikus fiút, örökkön tartó szerelembe estek és ennyi. Ő majd megvéd minden rossztól, fizeti a számláidat (mert nyilván dúsgazdag) és anélkül, hogy csak egyszer rámosolyognál, szeretni fog, amíg meg nem hal, de mázlid van, mert nem hal meg soha.
Sajnos a YA regények nagy százaléka ugyanezen az alapelven működik. Az Alkonyat helyett vehettük volna példaként A beavatottat, a Párválasztó–könyveket, vagy még sok más szériát. A fantasztikus, akár poszt-apokaliptikus körítésből adódhatnának érdekes kérdések, vagy izgalmas szituációk, de erről szó sincs. Egy átlagos fiatal lány világa hirtelen gyökeresen megváltozik, de ez alig van rá hatással. Bármilyen szélsőséges körülménytől függetlenül egyetlen célja van csupán: megszerezni a fiút, aki tetszik. Itt pedig több problémába ütközünk.
Az első rögtön az, hogy a legtöbb YA regényben reprezentált szerelem üres, egysíkú és egyáltalán nem reális. Gyakorlatilag állatias imprintingről van szó, hiányzik belőle minden emberi tényező (az egyediség, a személyiség, a mélyebb érzelmek). Egy ilyen típusú kapcsolatot, mint ideált beállítani fiatal lányok számára, alaphangon káros. Az irodalomnak, főleg a fiataloknak szólónak, egyik fontos feladata az életre nevelés, komplex érzelmek és fontos, aktuális kérdések bemutatása lenne. Csak mert egy regény romantikus, vagy, mert fiatal lányoknak szól, még nem kell nélkülöznie ezeket az értékeket.
A másik probléma a karakterek üressége. Ezek a regények tömegével szerepeltetnek egydimenziós embereket, szegényes érzelemvilággal és még szegényesebb intellektussal. Könnyen felébred a bennem szunnyadó feminista, amikor ezekről a lányokról olvasok. A modern körítés ellenére csak a férfiak körül kering az életük, semmi más nincs rájuk igazán nagy hatással, a szerelem minden tettük fő mozgatórugója és egyben végső céljuk. Ha ezt elvesszük tőlük, gyakorlatilag semmijük sem marad.
A legszörnyűbb mégis az, amit mindennek palástolására próbálnak felhasználni ezek a történetek. Általános toposz például az, hogy a főszereplő olvas. „Nem is üres ez a lány, hiszen szeret olvasni.” Egyrészt ez nem egy személyiségjegy, másrészt az olvasás puszta ténye nem tesz senkit érdekessé. Az érdekes rész ott kezdődne, hogy hogyan reflektálnak az olvasmányaikra, hogy az irodalom által közölt értékrend mennyiben jelenik meg mindennapi életükben. Visszatérve az Alkonyatra, a reflektálás rész kimerül annyiban, hogy hőseinknek az Üvöltő szelek a kedvenc könyve – jaj.
És a feminizmusom tovább tombol, mert a másik jellemző elem a harci készség. „Nem gyenge ez a lány, hisz jól bánik a karddal.” Valóban, vehetjük fejlődésnek, hogy most már nem kell folyamatosan megmenteni a lányokat, néha maguktól is képesek tenni valamit (bár Bella ez alól pont kivétel). De a fizikai erő megint csak nem személyiségjegy! Valaki nem attól erős, vagy önálló, hogy le tud vágni másokat.
Nem csak a lányok nevében lehet felszólalni. A fiúk karakterei pont ilyen együgyűek, ha nem rosszabbak. Testileg szépek, és ebben nagyrészt ki is merül a szerepük. A normál emberek nem ilyenek. Ők sokfélék, érdekesek, egyedi személyiségük van, és különféle módokon reagálnak bizonyos szituációkra. Ideálisnak bemutatni egy olyan világot és egy olyan szerelemképet, amiből mindez hiányzik, a hazugságok legrosszabbika.
Érthető, hogy a fiatal lányok miért kedvelik a műfajt. Valódi világuk egyre bonyolultabb, sok szerepnek kell egyszerre megfelelni, és az új kihívásokkal szemben még nincsenek bejáratott stratégiák. Főleg kamasz és fiatal korban nehezedik mindez az emberre, így jól eshet belehelyezkedni egy leegyszerűsített, ettől tökéletesen különböző világba. Ez azonban strucc-politika.
Szerencsére mindez nem fedi le a YA teljes repertoárját. Vannak regények, amelyek valódi embereket szerepeltetnek, sokrétű gondolatokat és fontos, érdekes problémákat vetnek fel. Ha végre olyan lányról akarunk olvasni, akinek van személyisége, aki nem bábja semmilyen jóképű fiúnak, és akit más is érdekel a párválasztáson kívül, válasszuk az Éhezők viadalát Suzanne Collinstól. Ha olyan szerelemről akarunk olvasni, ami nem cél, hanem eszköz és erőforrás, ami mély és emberi, ami nem két sztereotípia között jön létre, válasszuk a Chaos walking-trilógiát Patrick Nesstől.
Nem szabad elfelejteni, hogy az írók vállán nagy a felelősség. Persze kiszámíthatatlan, hogy melyik regényt kapja föl egy divathullám, de pont ezért kell figyelembe venni, hogy egy-egy szereplő fiatalok tömegének lehet majd a példaképe. Ahelyett, hogy elérhetetlen, irreális szerelmeket és üres karaktereket állítanak piedesztálra, segíteniük kéne a lányoknak és fiúknak abban, hogy megfelelő mennyiségű erőt és önbizalmat gyűjtsenek a nehézségekkel való szembenézéshez.
Nem kell, hogy a szerelmed határozzon meg téged. Nem kell, hogy mindenképpen harcos legyél. Nem kell természetfeletti képesség, hogy különleges vagy érdekes légy. Én ezt tanítanám a lányomnak.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback