Sajnos kevés olyan film van, aminek második része tudta hozni az első színvonalát (valljuk be, tényleg nincs), de szerencsére azért A múmia visszatér méltó folytatása a nagy elődnek.
Időszámításunk előtt 3060-ban a világuralomra törő Skorpiókirály (The Rock) egyezséget köt Anubisszal: a lelkét adja az isten hadseregéért cserébe. Anubisz katonáival sikerül is legyőznie ellenségeit, ám amint végez eme feladatával, a túlvilág istene magához veszi a lelkét, hogy az idők végezetéig őt szolgálja – mindössze egy skorpiót formáló karperec marad utána.
1933-at írunk, mikor is Rick (Brendan Fraser), Evy (Rachel Weisz), és nyolc éves kisfiuk, Alex (Freddie Boath), megleli a karperecet. A gyerek – természetesen – fel is veszi az ékszert, nem is sejtve, hogy milyen láncreakciót is indít el ezzel: ezek után mindössze hét napja marad, hogy eljusson az Ahm Shere-i sivatagba, ahol a Skorpiókirály és serege életre fog kelni a világ pusztulásával fenyegetve, vagy meghal. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, nem Rickék az egyetlenek, akik Ahm Shere-be tartanak: egy kultusz, Anck-Su-Namun (Patricia Velasquez) reinkarnációjának vezetésével újra életre kelti Imhotepet (Arnold Vosloo), aki elrabolja Alexet, mivel a fiú birtokolja az egyetlen oda vezető térképet, a karperecet. Imhotep célja ezzel pedig nem más, hogy átvegye az irányítást Anubisz hadserege felett, és leigázza vele a világot. Így hát Rick, Evy, Jonathan (John Hannah) és Ardeth Bay (Oded Fehr), kiegészülve Rick régi haverjával, a léghajós Izzyvel (Shaun Parkes) útra kelnek, hogy ismét legyőzzék Imhotepet és megmentsék Alexet.
Ami miatt első sorban jól sikerült ez a film, az az, hogy gyönyörűen hozza az első rész hangulatát: van egy kis borzongás, kaland, veszély, romantika, meg egy jó nagy adag egyedi, kicsit morbid humor. A karakterek egyszerre hozzák ugyanazt a figurát, amit A múmiában, és mutatnak mégis hihető jellemfejlődést – kivéve persze Jonathant, aki javíthatatlan, de pontosan ezt szeretjük benne. Amúgy nagyon kellemes nézni, ahogy ez a négy ember családként funkcionál – Rick leteremti Jonathant, Evy és Rick édeses civódik, Alex rosszalkodik, de ehhez már mindenki hozzá van szokva, és fel sem veszi, meg aztán alapjáraton Jonathannal amúgy is több baj szokott lenni.
Evy és Rick kapcsolatát is imádtam a filmben – gyönyörűek a finom kis nüánszok, például mikor az elején belépnek a skorpiókkal teli kamrába, Evy óvatosan lavíroz köztük, Rick pedig mindegyiket simán eltiporja. Egy jól összeszokott páros ők, akik különbségeik ellenére a végsőkig kitartanak a másik mellett, akit teljes szívükből szeretnek. És itt jön be az is, hogy na, tessék, nem kell a „vajon összejönnek-e?”-feszültség egy jó romantikus szálhoz, sőt, még csak a plusz dráma sem kell, hogy szétmennek, majd újra összejönnek, mert tessék, anélkül is tökéletesen működik mind a film, mind maga a románc (van is a filmben pár „nyálas rész”).
A kiskölyköt is imádtam – a karakter is nagyon jól sikerült, haláli beszólásai vannak, és a történetbe is gyönyörűen sikerült beilleszteni, de még a gyerekszínész is egész szépen kitett magáért. (Mondjuk nem egészen értem, hogy lett szőke gyerekük, de üsse kavics). Jonathant még mindig imádom, de gondolom, ez nem túl nagy hír – a pasi itt is remekül megfelel comic relief-szerepének.
Ami a történet szerkezetét illeti, bár néhol lehet érezni, hogy bizonyos elemeket utólag pakoltak bele a sztoriba, talán még jobb is, mint az első részé. Mert mi is volt ott? Elmentek Hamunaptrába, felélesztették Imhotepet – volt egy kvázi tetőpont –, utána visszamentek az erődhöz, ott is volt egy elég magas ívű rész, majd ismét jött Hamunaptra, a tényleges tetőponttal – és bár a sztori működött, azért láthatjuk, hogy a ritmus nem az igazi. A második epizódban viszont van egy felvezetés, amit egy kicsit izgalmasabb rész zár, majd szép hosszú átvezetés, amit egy szintén szép hosszú csúcspont zár. vagyis úgy néz ki, a forgatókönyvírók egészen szépen felvették a ritmust.
Persze azért megvannak a film gyengepontjai – például az Anck-Su-Namunt alakító Patricia Velasquez. Az első részben még nem igazán zavart a csaj, itt viszont jóval többet volt képernyőn, amikor is már irritáló lett a játéka. Persze, vágom én, hogy egy pasinak miért is tetszhet a hölgyemény (bár szerintem egyáltalán nem olyan szép), de szerintem színésznek akkor sem egy nagy szám.
Meg aztán ott van az, hogy a film egy hatalmas bakira épül – vagyis pontosabban az idővonala épül hatalmas bakira. Mert ugye gyakorlatilag úgy próbálják ezt nekünk beadni, hogy tíz év telt el az első rész óta (így lehet Alex nyolc éves, mert az még pont kényelmesen belefér az adott időintervallumba), a készítők mindössze csak annyit felejtettek el, hogy bár az első részben tényleg volt olyan szcéna, ami 1923-ban játszódott, az csak egy rövidke jelenet volt, míg a film magja három évvel később, 1926-ban zajlott. Kis félrenézés, nagy baki.
Mindezek ellenére állítom, hogy A múmia visszatér van olyan jó film, mint elődje – tehát egy olyan alkotás, ami kiérdemli a kult klasszikus megnevezést. A Rickék történetének harmadik fejezet már más tészta, de erről majd bővebben holnap értekezem.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback