Nehéz olyan filmről írni, amit olyan szinten alapdarabnak tekintek, hogy sosem gondolkodtam el rajta, hogy mi lehet benne rossz, egyszerűen csak elfogadtam, hogy ez egy jó mozi, pont. De azért most megpróbálom.
Időszámításunk előtt 1290-ben, Egyiptomban, Imhotep főpap (Arnold Vosloo) és Anck-Su-Namun (Patricia Velasquez), a fáraó szeretője bűnös viszonyba kezd, ami a fáraó halálával ér véget. Imhotep elmenekül, ám az őrség végez a nővel – a főpap azonban nem hagyhatja ezt annyiban, ezért elrabolja szerelme testét, és megpróbálja újra életre kelteni. A szertatást azonban megzavarják, Anck-Su-Namun hulla marad, Imhotepet pedig elfogják, és örök szenvedésre kárhoztatják. Ám az átoknak, amivel sújtják, van egy hátulütője: ha valaha is rátalálnak és kiszabadítják, szinte legyőzhetetlen lesz.
Háromezer évvel később, 1926-ban a tündérien kapzsi, önző, és csöppet enyves kezű Jonathan (John Hannah) egy cseles kis dobozkát, benne egy térképpel, visz húgának, a kissé kétbalkezes, de bűbájos és tehetséges egyiptológusnak, Evynek (Rachel Weisz), ami a lány szerint Hamunaptrába vezet, ahol Szethi fáraó kincsei várhatnak rájuk. Kiegészülve Rickkel (Brendan Fraser), az amerikai kalandorral, akitől Jonathan a dobozkát lopta, a testvérpár nekivág a sivatagnak, nem is sejtve, hogy nem csak kincsek, hanem egy múmia is vár rájuk.
A probléma az, hogy az előző két bekezdéssel éppen csak súroltam a sztori felszínét, az ugyanis irtó szövevényes – nem követhetetlenül, az tény, viszont rengeteg az olyan karakter, aki bár valójában mellékszereplő, mégis elengedhetetlen a történet szempontjából (pl. Benit (Kevin J. O’Connor), Rick erkölcstelen volt katonatársát és Ardeth Bayt (Oded Fehr), az Imhotepre felügyelő rend egyik tagját meg sem említettem, pedig mindketten a film meghatározó figurái). Ez mondjuk csak ilyen helyzetekben probléma, mikor össze kéne foglalni a sztorit, mert amikor nézi az ember a filmet, akkor csak úgy sodorja magával az amúgy bámulatos narráció, és a néző bele sem gondol, mennyi apró kis építőkockából is épül fel a történet.
A film fő vonzereje amúgy az, ahogy a kalandot, a lightos horrort és a humort keveri. Mert ugye egy valamire való horrorhoz egy életerőt meg testrészeket lopkodó múmia 1999-ben már kevés volt, viszont egy többé-kevésbé családbarát kalandfilmhez, amit az esti nyolcas adássávban le lehet nyomni, már jó alapot biztosít, főleg, ha megspékelik pár jól megírt, más-más féle humort képviselő szereplővel és jól idézhető, szarkasztikus beszólással. És ez az a mix, ami nem csak egyedivé, hanem már kultikussá teszi a filmet.
Persze mindez nem működne, ha nem nagyszerű karakterek támogatnák meg a sztorit. Természetesen először is ott hőseink triója: Rick (hú, de jó pasi volt itt még Brendan Fraser!), a kemény fickó, akiről szinte minden lepereg, és aki pillanatok alatt átveszi az irányítást és levágja a rosszfiúkat – és teszi ezt úgy, hogy kétpercenként bevág valami hatalmas poént. Evy, aki a film kezdetén egy csetlő-botló kis tudóspalánta, majd a sztori végére szépen megacélosodik. Ő az a karakter, aki egyszerre felel meg a bajba jutott hölgy sztereotípiának, szende és édes, ám mégis képes kiállni magáért. Okos és erős, és mindemellett egy nőies nő – több ilyen figura kellene a popkultúrába. És persze ott van Jonathan – a tökéletes comic relief. Azt leszámítva, hogy ő hozza be a dobozkát, gyakorlatilag ki is lehetne húzni a sztoriból, ám mégsem szabad, mert gyönyörű kontrasztot állít Rick mellé, és önző, egoista jelleme ellenére (vagy talán éppen azért) imádnivaló. És azért Imhotepről se feledkezzünk meg – attól függetlenül, hogy a film jelentős részében a múmia csak CGI-kreálmány, Arnold Vosloo remekül hozza a figurát, aki már csak azért is érdekes, mert minden tette a szerelemre vezethető vissza. (Csak azt nem értem, hogy miért kellett egy olyan átokkal sújtani, aminek a mellékterméke, hogy ha visszatér, még akár a világ végét is okozhatja.)
Száz szónak is egy a vége: A múmia egy baromi jó film – és aki ezzel nem ért egyet, az az egész szerkesztőség haragját vívja ki. (És könyvmolyok vagyunk – és tudjátok, mi származhat egy könyv olvasásából, ugye?)
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback