Emlékeztek még arra a népmesére, amiben a király arra kéri az okos parasztlányt, hogy menjen el hozzá, de jöjjön gyalog, meg nem is, legyen is felöltözve, meg nem is, vigyen is ajándékot, meg nem is? Na, engem ez az epizód egy az egyben erre a mesére emlékeztetett.
A múlt héten ugye ott hagytuk abba, hogy Korra és barátai Su áldásával, de Lin háta mögött elindultak Aiwei után a sivatagba (vagyis na… Lehet, hogy Zaofu gyönyörű, zöld helyen van, de Korráék másnap reggel már a sivatagban voltak). Nem sokkal azután, hogy az egyik kisvárosban szembesülnek vele, hogy a Föld Királynője körözést adott ki rájuk az ország ellen elkövetett bűneik miatt, rá is bukkannak Aiweire, aki információk szerint Zaheerral készül találkozni. Korra és barátai figyelni kezdi a férfit, hogy majd az elvezesse őket Zaheerhoz, ám mikor eljön a találkozó ideje és Aiwei még mindig nem mozdult, rátörnek és meditálás közben találják, amiből rájönnek, hogy a találkozó nem az ő síkjukon, hanem a szellemvilágban lesz, ahová Korra gyorsan követi is a férfit…
Na, szóval, talán kezdjünk a pozitívumokkal: végre van valami halványlila fogalmunk arról, hogy mit akarnak Zaheerék! Sőt, végre nevet is tudunk társítani hozzájuk – ők a Vörös Lótusz (oké, aki kicsit up to date a spoilerekkel, az ezt már tudja pár hete), akik tulajdonképpen a Fehér Lótuszból váltak ki, mivel szerintük annak tagjai a korrupt nemzetek ölebei lettek. Aztán még szóba kerül Unaloq, meg a medál, amit Zaheer ellopott a Levegőtemplom Szigetről (mondjuk, azt még mindig nem vágom egészen, hogy mire is kell az neki), úgyhogy egész szépen kezdik összekötni a szálakat.
Zaheer kis monológjának lényege persze ebben még nem merül ki, ugyanis, nagyon leegyszerűsítve, először egy egész pozitív képet kapunk a Vörös Lótuszról – ezek rendes fickók, egyensúlyt, meg egyenlőséget akarnak korrupció meg elnyomás nélkül –, aztán persze jön a nagy bumm, amit Zaheer gyönyörű fanatikus mentalitással ad elő: teljes anarchia. Mert a vezetők nem kellenek, a káosz meg jó, mert az az alapállapot, illetve ennek variánsai hagyják el a száját – én meg csak felváltva röhögtem magamban és forgattam a szemem, mert eszembe jutott, mikor különböző órákon arról beszélgettünk az egyetemen, miért is kell a vallás, a kormányzat, a felsőbb hatalom (lényegében azért, hogy ne gyilkoljuk egymást agyra-főre). Szóval míg Zaheer érvelése logikailag helytelen, maga a karakter pazar – akkor is, ha most így nem hiszek el neki mindent, tekintve, hogy ezt a dumát Korrának adta elő, vagyis simán be is csaphatta.
Hogy szép ívben haladjunk, most jöjjön az, ami tetszegetett, ám úgy igazából nem tudom hová tenni: a kis városkák, ahol Korráék jártak. Előszeretettel hangoztatom, hogy az Avatar-univerzum egy pán-ázsiai világban foglal helyet, és bár már az eredeti sorozatban is megjelent ez a sivatagi kultúra a második évadban, ott még nagyjából be lehetett illeszteni a Föld Királyságába, itt viszont… Hm. Kicsi Mexikó, kicsi Dél-Amerika, plusz a tollak az emberek hajában, és (nevetségesen mély) medence a motel udvarán (na, ez már tiszta Los Angeles)… Nem is tudom… Persze, érdekes az itt megjelenő szubkultúra, de nem vagyok benne biztos, hogy tetszik, ahogy az Avatar-világ többi részébe illeszkedik.
És akkor most jöjjön, ami nem tetszett.
Először is vallom, hogy ha szoros a játékidő, akkor a felesleges elemeket vasmarokkal irtani kell, márpedig tizenhárom epizód elég kevés, és mégis, most ebből a részből nagyjából egy öt-hét percnyi anyagot simán ki lehetett volna szedni, mert ugyan cuki meg minden, de magához a történethez lényegében nem tesz semmit. Bolin háttérsztorit talál ki, mikor álruhában lemennek a városba; összefutunk Bolin rajongóival; Bolin és Asami a Pai Sho szabályairól és lényegéről vitatkozik. Értem én, hogy az alkotók kicsit könnyedebbé akarták tenni a sztorit, de ezek a jelenetek akkor is teljesen feleslegesek, sőt, zavaróak is, tekintve, hogy végre kezdenének igazán izgalmas fordulatot venni az események.
Ez meg a másik dolog: ha végre van egy izgalmas, feszült tempónk, akkor miért kell azt gagyi viccekkel felhígítani? Mert komolyan mondom, amennyire próbálkoztak most a készítők, hogy viccesek legyenek, annyira lettek szánalmasak és idegesítők. Akiből ebben a részben végképp elegem volt, az Bolin, aki gyakorlatilag csak szánalmas, viccesnek szánt jeleneteket kapott (leszámítva a végén a kötelező jelleggel megjelenő harci szcénát), de Korrának is megvolt a maga mélypontja.
Itt leginkább az a baj, hogy az alkotók képtelenek rendesen bánni a karakterekkel – ezek már nem kistinik, hanem fiatal felnőttek, akik már számos kalandon és halál közeli helyzeten vannak túl, amiket együtt éltek át, ergo már át kéne érezniük a helyzet súlyát, ám valahogy mégsem teszik, hanem a legfeszültebb szituációban is benyögnek valami (gyenge) poént. Nem, ez nem kell. A viccelődésnek is megvan a maga helye, mint ahogy a komolyságnak is.
Természetesen most is ott ért véget az epizód, ahol az izgalmak tetőfokra hágnak, úgyhogy most megint végigizgulhatunk egy hetet, amíg jön a folytatás – amibe, remélem, nem erőltetnek majd be ennyi felesleges poént.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback