Azt hiszem, múltbéli cikkeim – Bűbáj, Elátkozott Ella és társaik – elég egyértelművé tették, hogy a tündérmesék egy elég otthonos kis csücsköt birtokolnak a szívemben. Így talán nem is meglepő, hogy egy újabb tündérmeséken alapuló sorozatot hoztam.
A mesés Kilenc Királyságban béke honol azóta, hogy a Gonosz Királynőt (Dianne Wiest) börtönbe vetették. Ám amikor Wendell herceg (Daniel Lapaine), Hófehérke unokája nem sokkal koronázása előtt meglátogatja a létesítményt, ahol fogva tartják, a Királynő kiszabadul, és varázserejű kutya segítségével Wendellt kutyává, a kutyát pedig Wendellé változtatja. A kutyává vált herceg azonban meglép, és egy mágikus tükrön keresztül New Yorkba – a Tizedik Királyságba – szökik, ahol gyorsan segítőtársakra is talál: a fiatal pincérnőre, Virginiára (Kimberly Williams-Paisley), és a lány gondnok apjára, Tonyra (John Laroquette). Ám a Királynő nem hagyhatja, hogy a herceg csak így meglépjen, így utána küld három cipőmániás trollt (Dawnn Lewis, Hugh O’Gorman és Jeremiah Birkett), akiknek apja (Ed O’Neill) a szövetségese, valamint egy önismereti problémákkal küzdő vérfarkast (Scott Cohen), akit a börtönből szabadít ki. És a kalandok csak ezután kezdődnek…
Azt hiszem, A tizedik királysághoz hasonlóval még nem volt dolgunk a blogon, ugyanis a szóban forgó alkotás egy minisorozat. Úgyhogy nem, a szériát nem kaszálták el, hanem direkt ennyi epizódra tervezték – az viszont, hogy mennyi is az az annyi, már más kérdés. Az eredeti, amerikai műsorrend szerint kilenc epizód van, míg a magyar szerint öt. Ez persze ahhoz vezet, hogy az epizódok nem éppen a leglogikusabb helyen érnek általában véget, és emiatt az egész történet kicsit zavaros – de annyi baj legyen, egybe kell megnézni az egészet, és rögtön nem lesz ez zavaró.
A Bűbájjal ellentétben, ahol azt látjuk, hogyan is boldogulnak a meseszereplők a való világban, A tizedik királyság főként arról szól, mihez is kezdene egy „valós” személy a mesevilágban, miután hőseink már az első rész után – bár ugye ez az adásrend miatt kérdéses – a Kilenc Királyságban köznek ki, bár már előtte, New Yorkban is belefutnak pár varázslatos dologba. Ami amúgy kifejezetten érdekes, már csak ha azt nézzük, milyen fatális hibákat vétenek a hőseink – olyan, mintha gyerekként nem olvasták volna a Grimm-meséket, és ezért felelőtlenül kívánnak, rossz döntéseket hoznak, és hagyják, hogy a kapzsiságuk távútra vezesse őket. Mondjuk ezek leginkább Virginia apjánál igazak.
Ami nagyon érdekes, az a Kilenc Királyság felépítése. A készítők ezt egyáltalán nem akarták elnagyolni, ezért mindenféle nép, szokás és intézmény megtalálható bennük, amik karakterizációja valahol a komoly és a comic relief között mozog – értek én ezalatt olyan dolgokat, hogy például a Wendell királyfi koronázásával megbízott bizottságot érdekli ugyan, hogy merre is van a trónörökös, de azért a megfelelő színpalettát fontosabbnak tartják.
A karakterek közül, bár a maga módján mindenki érdekes, és senki sem mentes a hibáktól – ami jó –, egyértelműen Farkas viszi a prímet, aki egyszerre a legerősebb comic relief karakter farkasos jellemvonásaival, önkeresésével, na meg azzal, hogy kezdetben azt sem tudja eldönteni, hogy ő most szerelmes-e Virginiába, vagy meg akarja-e enni a lányt, és a legbölcsebb figura is egyben. Ugyanis ő ad az észérveknek hangot, ő az, aki, ismerve a mesevilágot, rávilágít annak fontos aspektusaira hőseink megsegítéseként, miközben bölcs tanácsokkal látja el őket. És szerencsére nem csak a karakter jó, hanem az őt alakító Scott Cohen is telitalálat volt.
A tizedik királyság igazi kuriózum, mese-valóság keverék abból az időből, még mielőtt ez divattá lett volna, és éppen ezért megérdemel egy helyet a kötelező darabok listáján. Amúgy meg tökéletes egy szombat esti maratonhoz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
