Nem érdekel, hogy nem egy nagy szám, hogy vannak gyenge pontjai, hogy az egyik női „fő”szereplő olyan gyenge, hogy az már idegesítő – A bájkeverő számomra akkor is klasszikus.
Elliot (Brendan Fraser) tipikus lábtörlőjellem: az emberek átnéznek rajta, barátja nincs, és még egy normális beszélgetést sem tud lefolytatni. Ja, és Alisonnal (Frances O’Connor), a csajjal, akibe nagyjából négy éve bele van zúgva, eddig keményen két mondatot mert váltani. Mindez tökéletes kuncsafttá teszi az Ördög (Elizabeth Hurley) számára, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: Elliot hét kívánságot kaphat olyan aprócska ellenszolgáltatás fejében, hogy odaígéri a lelkét az Ördögnek. Elliot persze – némi noszogatásra – belemegy az üzletbe, ám akármit kíván, az Ördög mindig talál valami kiskaput, hogy a visszájára forgassa vágyait.
Rendben, belátom, a film nem egy nagy szám. Az alapötlet jó – zseniális –, bár persze ez is csak egy remake. De attól még cuki és vicces és ötletes és ááá… Nem tudok rá haragudni, na.
Úgy sem, hogy BrendanFraser karaktere az első tíz-tizenöt percben irtó idegesítő. De komolyan. Az a fajta idegesítő fazon, akit legszívesebben képen törölne az ember, hogy nézzen már kicsit magára, mert amit művel, az elviselhetetlen. Vihog és szánalmas, és nem kell sok idő ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miért nincsenek barátai. Mondjuk a film végére azért rájövünk, hogy ez nem gagyizmus, hanem szándékos lépés a készítőktől, ugyanis így akarják kiélezni Elliot jellemfejlődését, ahogy a balul elsült kívánságokon keresztül egyre tisztább képet kap magáról és egyre magabiztosabb lesz.
Vele szemben ElizabethHurley Ördöge elég egysíkú karaktert hoz, viszont azt nagyon jól. Persze, az Ördög nem igazán változhat/fejlődhet, de attól függetlenül még lehet szexi és kihívó és vicces, no meg kicsit bicskanyitogató, és Ms. Hurley remekül játssza ezt a figurát – elég jól ahhoz, hogy kifejezetten megkedveljem az Ördögöt.
Másik női főszereplőnk az Ördög mellett Alison, Elliot szíve csücske, bár rá nem sok szót fecsérelnék, főleg mivel karaktere inkább jelenik meg eszközként, mint valódi figuraként. Ő az a hajtóerő, ami Elliot kívánságai mögött áll, és ennek megfelelően minden egyes kívánság/fantázia jelenetben másképpen jelenik meg – és ezért, ha a karakternek nem is, a színésznőnek kijár a dicséret. De amúgy maga Alison, a „valódi” Alison a történetben éppen csak egy skicc, mert elég egy szép arc, hogy Elliot belezúgjon, többre nincs szükség – sőt, ennél több túlzás is lenne a történet felépítését nézve.
A film első tíz-tizenöt perce – amíg Elliot idegesítő – kifejezetten unalmas. Tényleg az. Én most, ahogy újranéztem a filmet át is tekertem rajta, de sajnos kell ez az expozíció ahhoz, hogy megalapozzuk a sztorit. Ami viszont utána jön – a kívánság-szcénák – az, ami igazán eladja a sztorit. De még hogy eladja! Remekek az alapszituációk, a színészek, a sminkek… Jó, néha kicsit alpáriak a poénok, de most az egyszer még ezt is megbocsátom.
A vicc az egészben pedig az, hogy amilyen könnyed, felületes és cuki kis vígjátéknak tűnik ez a film, valójában éppen olyan mély. A mozi Elliot jellemfejlődésén keresztül mutatja be, hogy nem mindig arra van szükségünk, amire úgy gondoljuk, hogy szükségünk van, és hogy a boldogságot nem kiskapukon átbújva kell keresnünk, hanem meg kell dolgoznunk érte, ki kell állnunk magunkért, és nyitott szemmel kell járnunk, mert ki tudja, lehet, hogy a nagy Ő ott vár minket a sarkon.
e
Szóval igen, megvannak ennek a filmnek a maga hibái, és vannak benne üresjáratok és idegesítő szereplők, de én akkor is kötelező darabbá tenném – nem kifejezetten azért, mert hű, de olyan jó, mert világrengető, hanem azért, mert cuki, mert egy kicsit elgondolkodtató, és mert szentimentális vagyok, na.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
