Emlékeztek, mikor azt mondtam, hogy vannak olyan filmek, amiket egyszer is sok(k) megnézni? Na, Az utolsó léghajlító pontosan egy ilyen film.
A cselekmény az amúgy briliáns rajzfilmsorozat, az Avatar – Az utolsó légidomár első évadát követi: adott egy kitalált, pán-ázsiai világ, ahol van négy elemnek megfelelően négy nép (a Tűz Népe, a Föld Királysága, az Északi és a Déli Víztörzs és a Levegő Nomádok), és ahol minden népben vannak úgynevezett „benderek” (amit a sorozatban idomárnak, a filmben viszont valami számomra érthetetlen döntés folytán hajlítónak hívnak), akik irányítják azt az elemet, ami a népüket jellemzi. A négy nép közti békét az Avatár őrzi, aki nem csak, hogy hatalommal bír mind a négy elem felett, hanem még reinkarnálódik is.
Csakhogy az Avatarnak – aki éppen a Levegő Nomádjai közé született – nyoma vész, a Tűz Népe pedig lerohanja a többi országot. Száz évvel később még mindig tart a háború, mikor is a Déli Víztörzsbe tartozó testvérpár, Sokka(Jackson Rathborne) és Katara (Nicola Peltz) – utóbbi a törzs utolsó khm… hajlítója (sóhaj) – rátalál a jégbe hűtött Avatárra, a hibernálás miatt száz éve tizenkét éves Aangra (Noah Ringer). Aang három elemet már elsajátított, a víz viszont még hátra van, viszont arra is szüksége lesz, hogy elejét vegye a Tűz Urának, Ozainak (Cliff Curtis) világuralmi terveit. Így hát Sokka, Katara és Aang elindul észak felé, hogy a másik Víztörzsben tanárt találjanak maguknak. Út közben persze számos kalandba keverednek, és még az őket üldöző Zuko herceggel (Dev Patel) – Ozai fiával – és annak nagybátyjával, Iroh-val (Shaun Toub) is megütköznek.
Ezzel a filmmel annyi baj van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy sajnos egy ember vitte a produceri, forgatókönyvírói és rendező szerepet, méghozzá M. NightShyamalan, akiről elhiszem, hogy volt idő, mikor zseniálisat tudott alkotni, ám ez az idő elmúlt, és én évek óta csak felvállalhatatlan vackokról hallok tőle (hál’ Istennek csak ezt az egy művét volt balszerencsém látni). Ez a multitasking persze oda vezetett, hogy rendező úrnak teljhatalma volt a film felett, és így lehetett az amúgy koreai-japán orientált Tűz Népéből echte India – mert Shyamalan indiai –, ami persze alapvetően talán nem hiba (de az, mert itt jön azért be a Tűz Népének mentalitása és filozófiai beállítottsága, de inkább hagyjuk…), de azért az én rajongói szememet nagyon szúrja.
De akkor még maradjunk kicsit a népeknél. Mint ahogy már mondtam, a sorozat világa pán-ázsiai – a különböző népeket nagyjából meg lehet feleltetni valódi országokkal: a víztörzsek inuitok, a Föld Királysága Kína, a Levegő Nomádok a tibeti szerzetesek, a Tűz Népe pedig, ismételten, kicsit Korea, kicsit Japán. Erről persze a rendező egy az egyben megfeledkezett, és így jött a whitewashing, vagyis fehér europid színészeket castingolt gyakorlatilag minden szerepre, amit nem indiaiak játszanak.
Akkor ott van az, hogy ugye a rajzfilmsorozat első évada húsz darab húszperces epizódból áll, ami nagyjából egy hétórás játékidőt jelent, és ebből a hét órából kellett volna ugye egy nézhető hosszúságú mozifilmet összehozni. Én hiszem, hogy meg lehetett volna ezt oldani – hétszáz oldalas könyvből is csináltak már felvállalható filmet –, de ennek az egy óra, negyvenöt perces… alkotásnak az esetében sajnos az történt, hogy az első húsz perc szól a sorozat első epizódjáról, az utolsó háromnegyed óra az utolsó három részről, ami pedig a kettő közt történik, az annyira kusza és semmitmondó, hogy inkább hagyjuk is.
Aztán jöhet a karakterek közti kapcsolati rendszer, vagyis inkább annak hiánya. A sorozatban ez is gyönyörű, nagyon finoman festett és árnyalt, itt viszont… pfft… Még a testvérek, és a nagybácsi és unokaöcs közt sem érzek semmit, a karakterek csak úgy lógnak a levegőben. Ez egyrészt a kevés időnek, másrészt a gagyi forgatókönyvnek, harmadrészt pedig a vacak színészeknek köszönhető. Főleg a főszereplők hoztak olyan fapofákat, hogy azt büntetni kéne, de itt még DevPatelt is utáltam, aki meg kifejezetten jó volt a Gettómilliomosban.
Akkor most jöjjön a józan paraszti ész hiánya. Ebből is van számos példa a filmben, de most engedjétek meg, hogy csak egyet fejtsek ki. A sorozatban van egy rész, ami börtönbe vetett földidomárokról szól, akiket egy fémerődben tartanak a tenger közepén, hogy ne tudják használni az erejüket. Na, ez a filmben a következőképpen néz ki: a Tűz Népének katonái (akik amúgy a sorozattal ellentétben alapjáraton nem tudnak tüzet kreálni, csak a már meggyújtott lángot irányítani – ergo oltsd ki a tüzet és nyert ügyed van. No comment.) összeterelik a kis föld-falu lakosságát – tűz-föld arány kb. egy az öthöz – egy kanyonba (sziklák), ahol csupa sár a talaj (föld) terelik őket. És ezek mégsem tesznek semmit…
És akkor jöhet maga az idomítás/hajlítás. A sorozatban ez remekül néz ki (ahogy szoktam is írni a korrás cikkeimnél, ami, a laikusoknak mondom, az Avatar spin-offja/folytatása, hogy egy dologhoz értenek nagyon, és az a harcos jelenetek): gyors mozdulatok, hirtelen váltások, kecsesség és erő, mindez különböző harcművészetekhez igazítva. Dobbant egyet egy földidomár, és kiemelkedik egy kőszikla a földből. Ehhez képest a filmben hat földidomár félperces tánca kell ahhoz, hogy egy kavics repüljön egy kicsit… Egy élelmesebb ellenség ennyi idő alatt lecsapja a kérdéses idomár(ok) fejét a kardjával. Arról már nem is beszélve, hogy a digitális effektek sem sikerültek túl szépre.
Szóval… igen. Nem azt mondom, hogy ez egy teljesen élvezhetetlen film, mert már találkoztam olyan emberrel, akinek tetszett, úgy is, hogy látta, és úgy is, hogy nem látta a sorozatot, viszont az biztos, hogy én sajnálom, hogy elpocsékoltam rá közel két órát az életemből. Azt pedig még jobban sajnálom, hogy így megbecstelenítették az egyik kedvencemet. Igazából úgy vagyok ezzel az alkotással, mint a Hair eredeti szerzői: az én szememben még nem készült el az élőszereplős adaptáció
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback