Viharsziget

A film egy kérés volt, de azt hiszem, nagyon jól tette az olvasónk, hogy a szó szoros értelmében követelte tőlem ezt a kritikát, mert az életem szegényebb lenne, ha nem nézem meg – igen, most lehet fújolni, hogy még nem láttam. Nem csak azért jó, hogy kérték, mert tetszett, de az egyik kedvenc témám – az őrültek – került benne terítékre.

A Viharsziget egyébként az egyik remek példája, hogy miért érthetetlen tény, hogy Leonardo DiCaprio nem Oscar-díjas. Az általa alakított Teddy Danels rendőrbíró, akit nyomozni hívnak a szigetre, amin kizárólag egy elmegyógyintézet és annak betegei vannak, egy eltűnt beteg miatt. Társául Chuck Aule-t (Mark Ruffalo) jelölik ki, együtt kellene megoldaniuk a rejtélyt. Teddyt migrén gyötri, így kap egy rakás tablettát, hogy megszüntessék a tüneteket, azonban az nem akar szűnni. Eközben előkerül a szökött beteg is, a srácok azonban nem tudnak hazatérni a vihar miatt. Itt véget is érhetne a film, de nem teszi. Az aktuális eseményeket végigkísérik Teddy emlékei is, valamint az álmaiban felbukkanó halott felesége is, a kérdés már csak az, hogy szembenéz-e a saját gondjaival.

A film egy része kiszámítható, de azt azért nem mondanám, hogy teljes egészében ki fogjátok találni a végét. Elgondolkodtató és összetett a téma, akkora csattanóval, mint egy ház.

Nehéz egyébként spoiler-mentesen kiértékelni az egészet (de azért próbálkozom), mert minden egyes történetszál összetartozik egy másikkal. A sztori mellett egyébként a szereplőgárda is tökéletes. Mark Ruffalot korábban csak romantikus vígjátékban láttam, meg Hulkként – egyébként mindkét szerepben nagyon édes volt – így nekem most ő is bizonyított nem is keveset, hogy tud ő komoly ember lenni, Ben Kingsley pedig egy korona volt a film feje búbján. Szerintem ő lett a legjobb szereplő az egészben.

Mint észrevettétek korábban, nem vagyok oda túlzottan a hosszú filmekért. Általában aminek történnie kell, bele kell férnie másfél órába, és amikor tovább húzzák, többnyire csak rontják vele a helyzetet. Itt viszont tökéletesen kitöltötték mind a két órát és egy percig sem unatkoztam.

A film egyébként Dennis Lehane azonos című könyvének adaptációja és az elég ritka, hogy film után olvasok könyvet, mert a legtöbbször valamelyik rossz, és ha a könyv a rossz, akkor azt nehezebben élem meg, de most az egyszer kivételt fogok tenni, mert ezek után ezt nekem papír alapon is „látnom” kell. De azért aki olvasta, az megmondhatja, hogy érdemes-e, mert szoktam rátok hallgatni.

Ha volt még valaki olyan botor és nem látta, az feltétlen tegye meg, mert mindenképpen érdemes és nekem már az évente újranézendő listámra is felkerült. Annyit azért súgok, hogy oda nem könnyű felkerülni – ebbe nem számítsuk bele, hogy a nők mazochista módon romantikus filmet néznek szerelmi bánatra – úgyhogy már akkor se tagadhatom le, hogy imádom, ha akarom – szerencsére nem is akarom.

Szerző

Ixi

Alapító és szerkesztő

Főállású gonoszkodó sárkányboszorkány, egyben egyetemista tündérlány. Szeretem a fantasyt, a horrort és a pc játékokat. Őzike forever!

Korábbi cikkek

• Film2021-09-12He’s all that
• Dráma sorozat2021-02-21Frontier 1. évad
• Dráma sorozat2020-07-05Spinning out 1. évad
• Akciósorozat2020-04-3010 retro sorozat, amit újranéznénk