Három – na, jó, négy – dolog járt a fejemben, miközben ezt a sorozatot néztem: egy, tényleg nem csak a húszéveseké a világ; kettő, a legjobb alapszituációkat az élet biztosítja; három, a legviccesebb dolgok abból sülnek ki, ha tudsz magadon nevetni; és négy, hogy-hogy a magyar adók nem csapnak le az ilyen gyöngyszemekre?
Fran (Fran Drescher, A dadus) és Peter (John Michael Higgins) tipikus, középkorú, Los Angeles-i házaspár – a férj ingatlanközvetítő, a feleség a garázsból kialakított virágüzletet igazgatja, gyerek nincs, igazából már a szerelem is oda, viszont van helyette szeretet, kötődés és törődés, a megszokásokról már nem is beszélve. Ám ekkor Peter egy nap – vagyis pontosabban éjszaka – robbantja a bombát: tizennyolc évnyi házasság után rájön, hogy ő bizony meleg. A kijelentést persze válás követi, ám a rossz gazdasági helyzet miatt nem tudnak különköltözni. Így hát hat hónappal a különmenés után így, egy házból indulnak pasivadászatra, inkább kevesebb, mint több sikerrel, olyan mellékszereplőkkel megtámogatva, mint Fran nagyszájú, évek óta szingli, tehát pöppet elkeseredett barátnője, Judi (Tichina Arnold), a virágboltban dolgozó, csöndes Cesar (Valente Rodrigez), aki valahogy mindig ott van és mindig hallgatózik, valamint Fran minden lében kanál szülei (Robert Walden és Rita Moreno), akik szerint bolondság egy olyan apróság miatt eldobni egy jól működő házasságot, hogy a férj meleg.
És igen, mint említettem, a sorozat valós eseményeken alapul: Fran Drescher ex-férje, Peter Marc Jacobson (aki mostanra nagy valószínűséggel a legjobb meleg barátja) huszonegy évnyi házasság után vallotta be asszonykájának, hogy ő bizony meleg. És a pár volt olyan menő, és rendelkezett a feladathoz szükséges humorérzékkel, hogy ebből a szituációból kreáljon egy sorozatot, amiben persze Fran a főszereplő, míg Peter a színfalak mögött mint író (többek közt) tevékenykedik. (És még rám mondják a csajok, hogy olyan az életem, mint egy sitcom!)
A poénok nagy része persze arra éleződik ki, hogy Fran tizennyolc év alatt nem jött rá, hogy férje meleg, pedig megvoltak erre a jelek (például az, hogy ő tervezte az esküvői ruháját), na, meg persze arra, hogy Fran és Peter még így is össze van nőve, segítenek kiválasztani egymás ruháját, együtt járnak el, és válás ide, vagy oda, Fran szülei is még mindig vejükként/fiukként gondolnak Peterre. Ezen felül még felmerülnek olyan dolgok, mint az, hogy milyen nehéz dolga is van az embernek, ha a negyvenes évei közepén akar randizni, és még azt is durván kifigurázzák, hogy milyen vacak a gazdaság. Arról nem is beszélve, hogy a karakterek folyton-folyvást belefutnak a dilemmába, hogy most akkor a pasi, akivel éppen találkoztak, vajon meleg-e?
Apropó, melegek – persze, Peter karakterizációjában megjelenik bizonyos szinten a sztereotípia, de csak annyira, hogy ne legyen sértő: Peter ad a külsejére (mint egy nő), Fran krémjeit és napszemüvegét használja, és tisztában van vele, hogy a fukszia egy szín, nem pedig valami kaja, viszont nem hord rózsaszínt, nem affektál, meg amúgy is, első ránézésre nem igazán lehet megmondani, hogy ő meleg. Össz-vissz egyetlen egyszer fordult elő az évadban, mikor egy meleg karakter már, hogy is mondjam, nevetségesen meleg volt, de ez itt is mint poénforrás volt jelen – egy vőlegényről van ugyanis szó, aki a mennyasszonyával érkezik Franhez konzultációra, és még a kislány mit sem sejt, Fran, ebben az egy esetben rájön, hogy egy meleg férfival van dolga. Hát, istenem, nem működik túl jól a csaj radarja.
Másfelől viszont a sorozat kifejezetten támogatón áll a melegekhez: Fran egyszer azért szakít álompasijával, aki akár a nagy Ő is lehetne, mert az képtelen elfogadni, hogy a fia meleg, és éppen ezért három éve szóban sem áll vele; Judi egy melegbárban énekelget, és még az sem zavarja, hogy a vendégek fele transzvesztitának nézi; és igen, Fran szülei sem látnak abban semmi problémát, hogy Peter meleg.
Ami a sztorit illeti, az alapszituációk jók, bár volt, főleg az évad vége felé, mikor a rész végére már kicsit ellaposodtak. Sok, rengeteg sok a jó poén, az idézhető sor és a vicc mögé rejtett aranyigazság. És persze nem is lenne igazi Fran Drescher-sorozat, ha nem fűszerezték volna meg némi Dadussal – amellett, hogy többször is utalnak a nálunk is ismert sitcomra, még két színész is vendégszerepel belőle a Happily Divorcedban: Charles Shaughnessy (Mr. Sheffield) egy írót alakít, aki látszólag mind Franre, mind Peterre hajt, míg Renée Taylor (Sylvia, a dadus anyja) Fran szüleinek szomszédját játssza egy epizódban.
Igazi, minőségi kis sitcom ez, klasszikus szerkezettel és nem túl klasszikus témával, ami egy nagyobb csatornán talán többet ért volna meg két évadocskánál. Egy évadon túl – amit két nap alatt lepörgöttem – most alig várom a másodikat, és közben szidom a magyar adókat, amiért még nem akadtak rá erre a gyöngyszemre.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback