A második évadban már kezdtek ráérezni a dologra a készítők, epizódról epizódra láttam valamicske fejlődést. A történetek jók voltak, méltók a Csillagkapu névhez, a színészek végre komfortosan érezték magukat a szerepükben, és sikerült vicces jelenetekkel megfűszerezni az egész évadot. Ha így kezdték volna, ezzel a lendülettel és ötletességgel, lehet, hogy lett volna esélye a sorozatnak. De elpazaroltak egy egész évadot, és ezt a második már nem tudta jóvátenni.
Még mindig állítom, hogy aki kitalálta a cliffhangert, azzal meg kéne nézetni az összeset. Mert az első évad bizony így ért véget. A Lucien-szövetség, élén Kivával (Rhona Mitra), adok-kapok játszmát folytatott a Végzetért Young ezredessel (Louis Ferreira) – én pedig azt hittem beleőrülök, úgy húzták, mint a rétestésztát. Mind a négy epizód (kettő az első évad végén, és kettő a második évad elején) kritikán aluli – ha feszesen két részbe “belezsúfolják”, akkor még talán működött volna.
Végül azonban sikerül visszafoglalni a hajót, és valamilyen oknál fogva úgy döntenek a fejesek, hogy a Lucien-szövetség némely tagjának megengedik, hogy a hajón maradjon, míg a többieket valamikor később leteszik egy életre alkalmas bolygón. Sok szövetségi tag ellen nincs is semmi kifogásom, hiszen valóban próbálkoznak idomulni a Végzet “eredeti” legénységéhez, azonban akad egy ember, akiről már messziről látni, hogy csak a baj van vele, mégis maradhat, később igazolja is a róla alkotott elképzelésemet. Ezek azok a pillanatok, amiket nem értek a sorozatban, hiszen persze, kell a konfliktus meg a dráma, de azért amíg a többi Csillagkapuban az emberek szimplán hibákat vétettek, miközben a legjobbat próbálták kihozni a dologból, addig az Univerzumban simán hülyék és ostobák.
Az események akkor vettek igazán pozitív fordulatot számomra, mikor a legénység egy hiba következtében visszaugrik az időben, ezt pedig nagyon szépen, több epizódon keresztül bontják ki a készítők. Ugyan ugrálnak az idősíkok között, mégis egyáltalán nem zavarják össze a nézőt, sőt ezzel még inkább fokozzák a végkifejletet. Csak aztán megint bedobnak egy olyan bődületes marhaságot, mint az egyik katona súlyos, ám eltitkolt betegsége, és ezzel megint lőttek az eddigi jó munkának.
Szóval igen, a második évad valóban sokkal jobban teljesített, mint az első, az alkotók bátrabb kézzel nyúltak hozzá a történethez. Az időutazás, a Végzet valódi célja, az új ellenség mind-mind parádés ötlet, és még a megvalósítás is jóra sikeredett, de egyszerűen nem tudták levetkőzni azokat az ostoba hibákat, amikért már az első évad alatt is zúgolódtam. Hiába az új látásmód, ha a régit nem hajlandóak elengedni.
Annak ellenére, hogy nem tartom jónak a sorozatot, mégis az utolsó három epizód megnézését több mint egy hónapig húztam. Nem akartam befejezni, nem azért, mert rossz – sőt a végére egész szépen belejöttek az írók és a színészek –, hanem mert nem akartam végleg magam mögött hagyni a Csillagkapu világát. Tudom, hogy ez csak egy sorozat vége, de nekem egy egész korszaké is. A Csillagkapu tíz évadot élt meg, a Csillagkapu: Atlantisz ötöt, az Univerzum kettőt. A franchise lezárult, a díszletet szétszedték és eladták. Ott voltam Jackkel, mikor az időhurokban Sammel csókolózott; ott voltam Daniellel, mikor egy felemelkedett őssel kávézgatott; láttam felúszni Atlantiszt a tenger mélyéről; ünnepeltem, mikor a Jaffák felszabadultak. Harcoltam megannyi faj ellen: goauldok, replikátorok, lidércek, hírnökök. Talán ezért sem akartam megnézni a Csillagkapu: Univerzumot, mert ez az utolsó kalandom velük.
Hiányozni fogtok!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
