Na, kérem szépen, így kell lezárni egy sorozatot! Pontosabban… biztos, hogy ez egy lezárás volt?
Sebastian Sötét Árnyvadászaival sorra támadja meg az Intézeteket, ahol mindenkit vagy meggyilkol, vagy átváltoztat – egyedül Los Angelesben vannak túlélők: az intézet vezetőjének, Andrew Blackthornnak öt gyermeke, valamint egyik fiának, Juliannek legjobb barátja, Emma Carstairs. A Klávét megrémítik a támadások, és ezért minden Árnyvadászt, biztos, ami biztos alapon, Idrisbe rendel – köztük persze hőseinket is. A Nephilimek hiányában kialakult hatalmi vákuumban persze megindulnak a harcok és a szervezkedés New York Alvilágiakjai közt – Maureen elrabolja Simont, a vérfarkas-falkában lecserélődik a falkavezér, a Praetor Lupusra is rájár a rúd, a tündérekben pedig továbbra sem lehet bízni. Mindeközben Idrisben teljes a pánik: Sebastian halálos és lenyomozhatatlan, és úgy tűnik, Sötét Árnyvadászait nem lehet visszaváltoztatni – de vajon a megmaradt Árnyvadászok képesek szembeszállni azokkal, akik valaha a szeretteik voltak? Vajon van esély a győzelemre?
Elöljáróban csak annyit, hogy wow. Ritkán fut bele manapság az ember egy ennyire profin megírt, mesterien megszerkesztett, remek karakterekkel telepakolt regénybe. De csak nézzük szépen sorjában a dolgokat!
A regény hosszú. Baromi hosszú. Harry Potter és a Főnix Rendje és Trónok harca hosszú – én egy angol kiadású, puhaborítós példánnyal rendelkezem (benne pluszban miniképregénnyel és kihajtható poszterrel, mert így menő), ami laza 733 oldal. Mármint a törzsszöveg, extrák nélkül. Ám ez nem is probléma, egyrészt azért, mert legalább tovább tart az élmény, másrészt pedig azért, mert valahányszor már úgy éreztem volna, hogy kezd sok lenni a sztori, kezdek belefáradni, mindig jött valami csavar, amitől mindig rögtön felébredtem. Amúgy meg nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán mondhatom-e azt, hogy ez egy regény – inkább kettő, mivel két részre is van osztva (Bring Forth a Fire és That World Inverted), nagyjából a közepén, és ennek a két résznek nagyon különböző a hangulata. Szóval igen, A Mennyei Tűz Városa éppen annyira egy regény, mint a Gyűrűk Ura-trilógia.
Az olvasásélményt tekintve olyan kicsit, mintha egy filmet néznék – a fejezetek több kisebb részre vannak osztva, számos szemszögváltással, és minden egyes váltás olyan, mintha elsötétedne egy pillanatra a képernyő (esetleg jönne egy reklám, ami, hál’ Istennek, könyvekben nincs), majd más díszletben, más kameraállással folytatnánk. Ez nem feltétlenül rossz, csak kicsit fura, és esetleg eltarthat egy ideig, amíg hozzászokik az ember.
Amúgy ha már a sok jelenetváltásnál tartunk – így, a hatodik kötet magasságában már nem merném azt állítani, hogy Clary és Jace a könyv főszereplői. A párost nagyjából éppen annyit látjuk, éppen annyi ideig követjük, mint Simont, Alecet, Magnust, Izzyt, Luke-ot, Jocelynt, Maiát… és még folytathatnám a listát. Egyszerűen nincs kifejezetten egy, kiemelkedő karakter, akit főszereplőnek neveznék, mivel a sorsok itt már olyan szinten összefonódnak, hogy mindenki ugyanolyan szinten fontos.
Apropó, karakterek – itt jön az, amire a bevezetésben utaltam: hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezt a regényt tekinthetem színtiszta lezárásnak. Egyrészt Cassie már erősen előrevetíti a Dark Artifices-trilógiát (melynek első kötete, a Lady Midnight 2015 szeptemberére várható), ugyanis A Mennyei Tűz Városában már fontos szerep jut a következő sorozat főszereplőinek, Emmának és Juliannek, nem is beszélve a többi számos karakterről, akik minden bizonnyal fontos szerepet fognak betölteni a Lady Midnightban – akik közül, bevallom, a kedvencem egyelőre Malcolm Fade, a kissé szenilis (ergo elég vicces), Los Angeles-i warlock. Legalábbis remélem, hogy benne lesz, bár azt sem tartom kizártnak, hogy majd a The Last Hoursban látjuk őt viszont, mert volt rá utalás, hogy a huszadik század elején történt vele valami, márpedig a The Last Hours 1903-ban fog játszódni. Azonban A Mennyei Tűz Városa nem csak előre, hanem hátrafelé is mutat – megjelenik benne Jem (bár igaz, így ezt egyszer sem mondják ki), Tessa – akit sikerült összekötni Claryvel –, valamint utalnak Willre, Lucie-re és Jamesre. Ja, és a Bane Krónikákra is van utalás, ami amúgy egészen zseniális.
Ami a történetvezetést illeti – na, az idegtépő. Az első részben főleg végig rettegésben tart minket az írónő, várjuk, mikor jön a következő támadás, és az első cirka kétszáz oldal alatt annyi hulla termelődik a statisztákból, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni. Arról nem is beszélve, hogy mi, olvasók, elég infót kapunk ahhoz, hogy tudjuk, néhány szereplő éppen csapdába sétál, ők viszont ezt nem tudják, és jaj… Szóval értitek.
A beszólások még mindig hatalmasak, persze főleg Jace brillírozik, de azért Alecnek is volt pár nem semmi hozzátennivalója – például, hogy miért nem csinál pitét. Persze röpködnek a bölcsességek is, és meglepő módon azt, amelyik a legjobban megfogott, az „elsötétített” Amatis mondta. A romantikus jelenetek is szépek, nem erőltetettek, nem sokallok be tőlük. A hatalmi harcok, a rendszer elleni szembeszállás is szép, a Klávé nem hazudtolja meg önmagát, főleg végső döntését tekintve nem – persze, kellett a konfliktus a következő kötethez. Az univerzum – amit esküszöm, a legjobban szeretek ezekben a könyvekben – még tovább bővült, aminek én csak örülök.
Most pedig következzenek azok a dolgok, amik nem tetszettek annyira. Azt hiszem, most leszek megkövezve.
A bejezés. Nem tudom, nekem a vége, a legvége, az utolsó tíz oldal, túl happy. Mire elérünk – a laza negyven oldalas – epilógushoz, azért van bennünk némi szívfájdalom, ám ezt a végére teljesen feloldódik. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a keserűséget, amivel nyit az epilógus, meg kellett szüntetni.
Aline és Helen. Mert ugye van egy leszbikus párunk. (Igen, azt hiszem, itt leszek megkövezve.) Mi is velük a bajom? Az, hogy feleslegesek. Értem én a páros mögött álló szándékot, és értékelem is, viszont ugye egyszer tisztáztuk, hogy Árnyvadászéknál ez egy nem túl elfogadott, nem túl hangoztatott dolog, és éppen ezért működik gyönyörűen az Alec-Magnus páros, viszont Aline és Helen kapcsolata nem befolyásolja olyan szinten a történetet, hogy relevánsak legyenek, és emiatt úgy érzem, ez a leszbikus kapcsolat csakis, és kizárólag önös alapon került bele a regénybe, simán kihagyhatók, és éppen ezért erőltetett. Meg ha ritka, és ferde szemmel néznek rá a Nephilimek, akkor arányában szerintem sok a queer karakter.
Ezen felül még van két apróság, ami kicsit szúrta a szemem, és amit én bakinak könyvelek el. Az egyik tulajdonképpen spoilermentes, a másik viszont spoileres, amit más színnel fogom majd jelölni, és ezt mindenki csak saját felelősségére olvassa.
Szóval, egy: egy ponton hőseink beleszaladnak egy nem-angol (nincs specifikálva, milyen nyelvű) szövegbe, amit végül, huzakodva, Alec olvas fel, olyan felszólalással, hogy „csak ő figyelt a nyelvórákon”. Igen ám, de mi még, ha jól emlékszem, a Csontvárosból tudjuk, hogy Jace már tízévesen vagy három-négy nyelven beszélt, hála Valentine-nak. Miért emelte hát most fel a hangját, hogy hé, én is poliglot vagyok?
És kettő, avagy itt jön a spoiler (ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget!): mikor a vége felé Clary és Jace végül lefekszik egymással a démoni dimenzióban, a szöveg utal rá, hogy óvszerrel védekeznek. Igen ám, csakhogy mikor elindultak a dimenzióba, Jace megérinteni is alig merte Claryt a Mennyei Tűz miatt, és nem is remélhette, hogy ez hamarosan változni fog, a démoni világban pedig nemigen vannak boltok, tehát miért is volt nála gumi? Arról nem is beszélve, hogy próbálják már nekem beadni, hogy nincs erre valami rúna!
Szóval… A Mennyei Tűz Városa nem hibátlan, vannak kisebb-nagyobb bakik, vannak benne dolgok, amik kicsit keserű ízt hagytak a számban, ám ezek mind eltörpülnek az összes többi nagyszerűség mellett. Úgyhogy le a kalappal, tapsvihar és bravó, még szeretnék sok ilyen könyvet olvasni!
Cassie jövendőbeli könyveiről az infó az Árnyvadászok – Cassandra Clare rajongói oldalról származik.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
