„Azt hittem, már az összes jó tündérmesét elmesélték” – kezdi kritikáját az IMDb egyik felhasználója kritikáját a filmről. És mennyire igaza van!
Valahol az angol vidéken van egy kisváros, amit, nem túl kreatív módon, a mellette húzódó fal után Falnak kereszteltek. Ebben a városkában lakik Tristan Thorn (Charlie Cox), a kissé kétbalkezes, ám aranyszívű álmodozó, akinek nincs más vágya, minthogy a város szépe, az elkényeztetett Victoria (Sienna Miller) észrevegye. És bár a lánynak már van kérője (Henry Cavill), csak beleegyezik, hogyha Tristan elhozza neki a hullócsillagot, ami a fal mögé zuhant, hozzámegy a fiúhoz. Tristan hát útra is kell, csakhogy a fal nem egy egyszerű fal, hanem határvonal a mi világunk és a mágia világa közt, és, bár megleli a csillagot, a fiúnak szembesülni kell a ténnyel, hogy nem egy darab kavicsot kell visszavinnie Victoriának, hanem egy gyönyörű, ám igen makacs nőt, Yvaine-t (Claire Danes). Útjuk vissza Falba azonban nem lesz egyszerű, mivel a csillagot kegyetlen hercegek és vérszomjas boszorkányok üldözik – ki ezért, ki azért.
Ez esetben is egy könyvadaptációval van dolgunk, méghozzá Neil Gaiman azonos című regényének feldolgozásával. Bár olvastam a regényt, már jó régen került a kezembe, és azon kívül, hogy nagyon tetszett, másra nem nagyon emlékszem belőle, úgyhogy ha megengeditek, ezúttal nem térnék ki arra, hogyan is sikerült az adaptáció, hanem a filmmel, mint önálló művel foglalkoznék.
A film pedig jó – nagyon jó. Egyike azon moziknak, amiket bár már vagy féltucatszor láttam, bármikor hajlandó vagyok újra megnézni, ami leginkább a friss és csavaros történetnek, a szerethető karaktereknek, és a csodálatos képi világnak köszönhető.
A történet egyszerre aranyos és vérfagyasztó, gyermeteg és véresen komoly – egyszerre van egy édes, látszólagosan szerelmi háromszögön alapuló románcunk kezdeti ellenszenvvel és civódással,és csak később bimbózó gyengébb érzelmekkel, valamint van rögtön nem egy, hanem két főellenségünk: egyiküket a szépség, másikukat a hatalom utáni vágy hajtja. Ám ez nem, hogy zavarna, hanem pont, hogy érdekessé és pörgőssé teszi a történetet – a három szál együtt éri el a kellő egyensúlyt. A ritmust is sikerült remekül eltalálni, van könnyed bevezetés, csavaros konfliktus, közel epikus tetőpont, és aranyos kis epilógus az elengedhetetlen happy enddel.
A karakterek is kellemesek, és meglepően szépen fejlődnek – Yvaine szépen lassan megnyílik, egyre szimpatikusabb lesz, Tristan kétbalkezes kisfiúból igazi hős lesz, a gonosz pedig, ha nem is lesz jó, de mindvégig érdekes marad. A mellékszereplők – főleg a köztes síkon rekedt, meggyilkolt hercegek – remek humorforrást nyújtanak, míg a gonosztevők szolgáltatják az óvodás horrort. A karakterek közül kedvencem mégis Tristanék segítője, a Robert de Niro által megformált Shakespeare kapitány, a villámvadász, aki emberei előtt adja a nagy „dárdarázót”, míg privátban… no, de nem lövöm le a poént, tessék szépen megnézni a filmet.
Egy szó, mint száz, ritkán találkozik az ember ilyen remekül megírt, eljátszott és leforgatott könnyed kis tündérmesével, ami minden humora ellenére mégis hordoz üzenetet. Nem is húzom tovább a cikket, tessék szépen beszerezni a filmet valami legális vagy illegális módon és helyet foglalni a tévé/monitor előtt. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback