Vedd az Éhezők Viadalát, vond ki belőle az erőszak nagy részét, adj hozzá egy kis Nagy Ő-feelinget, egy csöppnyi luxust, és öntsd le egy adag cukormázzal, és akkor nagyjából megkapod a Párválasztót.
Egy disztópikus jövőben az Egyesült Államok romjain egy új monarchia, Illéa jött létre, mely új ország legjellemzőbb ismertetőjele szigorú kasztrendszere. A számokkal jelzett kasztok határozzák meg, hogy az emberek milyen területen vállalhatnak állást, milyen oktatásban részesülhetnek, mire számíthatnak a jövőtől. America Singer egy Ötös, vagyis a művészek kasztjába tartozik, és tizenhat évesen már partikon énekelve és zongorázva tesz hozzá a családi kasszához. Ám America tervei szerint már nem fog sokáig ebbe a kasztba tartozni, ugyanis amint sikerül elég pénzt összespórolniuk, hozzá akar menni barátjához, Aspenhez, egy Hatoshoz – a szolgálók kasztja –, akivel már két éve rejtegeti kapcsolatát.
Ám mikor már közel lenne a cél, Aspen úgy dönt, szakít a lánnyal, mivel nem akarja magával rántani őt a Hatosok szegénységébe. Ezzel egy időben hirdeti meg a kormány a Párválasztót – az ország szokásai szerint ugyanis mind a harmincöt tartományban kiválasztanak egy lányt, akiket a palotába költöztetnek, hogy a koronaherceg közülük választhassa ki egy kvázi valóságshow keretében jövendőbeli királynéját. America a háta közepére se kívánja az egész herce-hurcát, ám törött szíve, na meg az a pénz, amit családja kapna a részvételéért, mégis arra készteti, hogy jelentkezzen – és, legnagyobb megdöbbenésére, ki is választják.
Bár a nyitóbekezdésből úgy tűnhet, hogy egy nem túl jó könyvről van szó, az a nagy igazság, hogy a Párválasztó a maga nemében egy nagyon kellemes kis olvasmány, egy amolyan igazi bűnös élvezet.
Mondjuk azt előre tisztázzuk, hogy nem szabad sokkal többet várni a sorozattól, mint egy átlagos ifjúsági románctól – viszont amit egy ilyennek hoznia kell, azt hozza is. A történet szerelmi része, bár a már csontig lerágott szerelemi háromszögre épít (Aspen – America – Maxon herceg), azt a végén egész szépen és realisztikusan oldja fel, ahol a „vesztes” fél hozzáállása tetszett talán a legjobban. A romantikus jelenetek is jók, főleg most, a harmadik kötetet olvasva futottam bele pár olyan idézetbe, amit majdnem ki is írtam magamnak, ám a végén túl lusta voltam ahhoz, hogy írószerszámot keressek.
Persze attól függetlenül, hogy hű, de nagyon sokat a végén nem tud nyújtani a regény, még próbálkozik: a háttérben, a Párválasztónak helyszínt adó palota falain kívül ugyanis készülődik a felkelés. Rögtön két fronton is helyt kell állnia a kormánynak, ugyanis egyszer ott vannak a déli felkelők – akik könyörtelenek – és az északi felkelők – akik nem túl erőszakosak, viszont mintha keresnének valamit –, akikben egy a közös: mindkét csapat újra és újra betör a palotába. Ebből egy nagyon nagy, a három könyvet – vagy legalább egy teljes kötetet – kitöltő történetívet lehetett összehozni, nagy összecsapásokkal, partizánharccal és miegymással, ám az írónő úgy döntött, hogy inkább a háttérben tartja a felkelést a trilógia nagy részében. Emiatt kicsit haragszom, mert így a végső harminc-negyven oldal – a tetőpont – kicsit hirtelen, kicsit kiugróan erőszakos, viszont meg is értem, ugyanis America egy olyan hősnő, aki inkább a szavaival, mintsem egy puskával harcol – és az tény, hogy a szavaival, a felszólalásaival egész ügyesen bánik a kiscsaj a három kötet alatt.
Apropó, America – furcsa nevétől eltekintve, egyértelműen ő volt a kedvencem az egész könyvben, miután állítom, hogy ritka az ilyen jól megírt karakter. Az eseményeket America E/1-es narrációján keresztül éljük át, és az írónőnek valahogy sikerült elérnie azt, hogy egyszerre legyünk tisztában mindennel, amit a lány tud, azzal, hol is áll ő a helyzetben, és azzal, hogy nincs tiszta önképe. America ugyanis kevesebbnek, csúnyábbnak látja magát, mint amilyen valójában. Ezt leginkább akkor lehet észrevenni, mikor az első kötetben azon filozofál, hogy milyennek is kell lennie egy jó hercegnőnek, majd rögtön rá is kontráz, hogy ő miért nem lenne megfelelő a feladatra, majd egy fejezettel később – anélkül, hogy ő ezt észrevenné –, pontosan azt teszi, amit egy jó uralkodónak tennie kell.
Szóval a Párválasztó egy jó könyv – egy kifejezetten jó könyv –, ha jól állunk hozzá. Az elején az Éhezők Viadalához hasonlítottam – az, mint tudjuk, egy felkelés története, némi románccal a háttérben. Vele ellentétben a Párválasztó inkább egy szerelmi történet, némi felkeléssel a háttérben, annak viszont meglepően kellemes. Mint mondtam: bűnös élvezet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback