Szóval ja – közel két évvel azután, hogy elolvastam a Dark Swan-sorozat első kötetét, végre eljutottam odáig, hogy a második résznek is nekiessek. Ismétlem: végre.
Miután utolsó csatájában megszerzett egy királyságot a Másvilágon, Eugenie élete gyakorlatilag két részre szakadt: egyrészt ott van a sámán-praxisa a mi világunkban, éppen elég ügyféllel ahhoz, hogy lekösse, másrészt viszont kénytelen elég gyakran meglátogatni királyságát, ugyanis mivel a föld az ő életerejéhez van kötve, ha nem megy oda bizonyos időközönként, királyságára a biztos pusztulás vár. És ha ez még nem lenne elég gubanc, ott van még ugye az előző kötetben megismert prófécia, miszerint elsőszülött fia az emberiség végét jelentheti, aztán jelenlegi pasijának tündérkirálynő exe terhes, Kiyo pedig részt kíván venni a gyerek életében, Dorian továbbra is próbálja elcsábítani, királyságából pedig fiatal tündérlányoknak veszik nyoma, akik után látszólag senki sem hajlandó nyomozni – Eugenie-t leszámítva.
Reménykedtem benne, hogy a második kötet jobb lesz, mint az első – miután a könyv világának felvázolását, ami igencsak nehéz feladat, az első kötetben sikerült letudni –, és örömmel jelenthetem, hogy igen, ez a rész tényleg jobb lett. Valahogy az egész történetív jobban működött, egyenletesebb volt. Az írónő nagyon ügyesen hozta be az új konfliktust, ami passzolt a már eddig meglévőhöz, amit pedig még tovább vitt.
Az különösképpen tetszett, ahogy Eugenie lassan kezdett hozzászokni új státuszához, hogy hogyan próbált segíteni az embereknek – mindezt úgy, hogy egy része még mindig próbál éppen annyira távol maradni a túlvilági ügyletektől, amennyire csak lehet, miközben pedig már kezd kötődni a birodalmához és az alattvalóihoz. Meglepő volt, milyen hevesen küzdött olyan dolgokért, amiket csak félig-meddig vártak el tőle.
A közte, Kiyo és Dorian közti szerelmi háromszög is előremozdult, bár nem igazán vagyok benne biztos, mit is érzek efelől. Úgy értem, a történet felépítését nézve, mindent a Vámíprakadémiához hasonlítva, már az elejétől kezdve Kiyót helyeztem Dimitri, míg Doriant Adrian helyére (mert ugyan már: a tiszta, férfias erő, akivel rögtön megvan a kapocs, aki elsőként volt ott, és a szellemes, kicsit szemétláda, magasabb rangú pasas. Az utóbbi esetben még a név is hasonlít.), úgyhogy már a sztori kezdetekor Kiyónak drukkoltam. De aztán Kiyo elkezdett… Nem is tudom. Úgy éreztem, mintha azt akarná, hogy Eugenie kevesebb legyen, mint aki, és emiatt egyre kevésbe szimpatizáltam a karakterrel. Ezzel egy időben viszont Dorian, a maga kis cukin bimbózó megalomániájával sem lett kedvesebb a szívemnek. Az új karakter, Leith pedig (akinek a névet egyszer amúgy sikerült Lieth-nek írni, de ezt az egyet most elnézzük), aki hihetetlenül cukinak, és egy kicsit behódolásra hajlamosnak tűnt… De itt meg is állok. Csak semmi spoiler.
Azért még van egy apróság – vagy inkább kettő –, amivel még mindig nem vagyok kibékülve. Egy, nem volt elég gyanúsítottunk. Mármint értem én ez alatt, hogy nem igazán lehet meglepni az olvasót a bűnös felfedésével, ha a lehetséges gonosztevők halmaza mindössze két vagy három karaktert tartalmaz. Annyira, de annyira átlátszó volt, hogy ki is a bűnös. Másik problémám, hogy a banditák története nem lett rendesen lezárva. Úgy értem, kik ők pontosan, mit, és miért csináltak? Remélem, hogy a következő kötetben ezt majd rendesen elmagyarázzák.
Ó, igen, a következő kötet – na, azt kíváncsian várom. Nagyon tetszett ennek a résznek a lezárása, a finom kis utalgatás, hogy mire is számíthatunk még. Úgyhogy igen: a következő kötet kifejezetten ígéretesnek tűnik.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
