Tudom, eltelt egy kis idő, mióta az első évadról írtam, és sajnálom is, ám most itt vagyok, és meghoztam a második évad értékelőjét, amint, mint azt hiszem már beharangoztam, még az elsőnél is jobb.
Ismét helyreállt a rend a Magnetóval való harc után, az Intézet pedig újra teljes gőzzel üzemmel – sőt, rögtön új diákokat is fogad. A történetvezetés már itt merőben eltér az előző évadétól, hiszem, mivel az alapcsapat már megvan, ezúttal nem bajlódtak a készítők azzal, hogy egyenként hozzák be az új X-meneket, hanem rögtön az első részben ömlesztve kapjuk őket, mindjárt nyolcat. Ezek az új diákok – Tabithát leszámítva, aki viszonylag aktív szerepet játszik a szezonban, sőt, több epizódnak kiemelt karaktere is – leginkább csak a háttérben húzódnak meg, és comic relief mellékszálként szolgálnak bizonyos epizódokba – ami már csak azért is furcsa, mert ketten közülük más X-men történetekben nagyon is fontos szerepet játszanak: Jégember tagja az eredeti X-mennek, míg Jubilee például a kilencvenes évek elején készül rajzfilmsorozat egyik főszereplője.
Persze vannak az évadban olyan fontos új karakterek is, akik kaptak rendes bemutatkozó epizódot, méghozzá Bestia és Skarlát Boszorkány. Bestia az Evolutionben a Bayville-i gimi egyik – nagyon is kedvelt –tanára, aki saját szérumával tartja kordában mutációját, ám mikor a szérum felmondja a szolgálatot, fel kell adnia tanári állását. Ez a szál amúgy kifejezetten tetszett, mivel sikerült nagyon emberivé tenniük a karakter – egy olyan figurát alkottak, akinek egyetlen vágya, hogy taníthasson, és mikor ennek lehetőségét elveszik tőle, az egész világa összeomlik. És itt még külön pluszpont is jár az epizód keserédes végéért. Másik új játékosunk, Skarlát Boszorkány karakterizációja merőben eltér attól, amit mondjuk a Wolverine and the X-menben láthattunk – még ott egy kedves, jóindulatú, összeszedett nő, aki teljesen uralja az erejét, addig az Evolution Wandája az erejének rabja, kiszámíthatatlan, és tombol benne a düh, amit apja iránt érez, amiért is őrültekházába záratta.
Ami magát a történetvezetést illeti, itt is nagyrészt különálló epizódokról beszélhetünk, bár azért már egész szép kontinuitás is megjelenik – például mikor Mistique bejut az Intézetbe, ahol megszerez valamit (nem mondom meg, mit), amit utána felhasznál ahhoz, hogy Wandát kezelni tudja. Emellett későbbi eseményeket is előrevetítenek az írók: kapunk például egy részt, ami bemutatja, milyen hatalmas is Jean ereje, és hogy ez milyen következményekkel járhat a jövőben – ezzel utalva a Sötét Főnix történetszálra –, míg egy másik epizódban bevezetik a következő két évad kvázi főgonoszát, aki most szemét leszek, és nem mondom el, kicsoda. Tessék megnézni!
Az előreutalások mellett kicsit hátra is tekingetünk, és kapunk egy kis bepillantást Wolverine múltjába – méghozzá annak is abba a fejezetébe, amikor Amerika Kapitánnyal harcolt a második világháborúban. Egyszerre imádtam és vagyok marha dühös erre a részre, ugyanis baromi jó ötlet az egész, és rettenetesen érdekes, és jól is van felvezetve, de mégis hogy képzelték, hogy ennek a történetszálnak mindössze egyetlenegy epizódot adnak? Ha egy spin-off nem is, de egy egész estés rajzfilm simán kijönne a sztoriból, vagy, hála a zárójelenetnek, tovább is lehetett volna vinni a történetet a későbbi évadokban – ám sajnos ez nem történt meg. Ami viszont érdekesség, hogy itt is feltűnik Fury, akinek bár a Wolverine and the X-menben látott verziójával ellentétben a jó oldalon van a szemkötője, a kétezres évek elején még fehér.
Az X-men tagjai amúgy továbbra is gyönyörűen hozzák a tinédzser-viselkedést: kiszöknek az Intézetből, amikor szobafogságban vannak, titokban bulit rendeznek, bálba járnak, randiznak, féltékenykednek, piti dolgokon összekapnak, kocsikat kötnek el, tanulnak a hibáikból és tanáraiktól – ismét kapunk jó pár olyan jelenetet, ahol éppen kiképzik őket –, és mindeközben maradnak ugyanolyan felelőtlenek és meggondolatlanok, mint az első évadban. És ami szép, hogy már itt van, aki hangot ad annak, milyen jó is lenne, ha egy nap nyíltan, az erejük használatával segíthetnének az embereknek.
A második évad talán a sorozat leglazább, legszórakoztatóbb szezonja, még úgy is, hogy azért történnek benne eléggé sötét dolgok, és nagyon durva – és szemét – cliffhangerrel is ér végét. Akinek tetszett az első évad, annak a második még jobban fog.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
