Ez valójában már a második „randim” volt ezzel a könyvvel – a példányomat nagyjából három éve szereztem be, amikor Londonban jártam. Akkoriban még nem ismertem a Bookdepositoryt (amit amúgy mindenkinek ajánlok), úgyhogy egyes angol nyelvű könyvek beszerzése igencsak bonyolultnak bizonyult – ám akkor egyszer csak ott voltam Angliában, sőt, még egy nagyon tetszetős Riverstone könyváruházat is találtan, úgyhogy gyorsan meg is vettem ezt a regényt, csakhogy belelessek, mivel már akkor is odáig voltam Richelle Meadért.
Eugenie Markham, akit a Másvilágon csak a Fekete Hattyúként ismernek, felbérelhető sámánként keresi a kenyerét. Megszállta a lakást egy szellem? Tündérek háborgatnak? Ártást szórtak rád? Eugenie a te embered. És hősnőnk egészen meg is van elégedve az életével, egészen addig, mígnem hirtelen sorozatos, természetfölötti támadásoknak nem lesz kitéve. Csakhogy támadói, a megszokottól eltérően, nem megölni próbálják, hanem magukévá tenni. Ugyanis egy prófécia szerint Eugenie lesz az, aki életet ad a legendásan hatalmas és kegyetlen tündéruralkodó, a Viharkirály – akit amúgy még anno Eugenie mostohaapja győzött le – örökösének. Márpedig szinte mindenki, aki valaki a természetfölötti lények közt szeretné, ha ő lehetne az örökös apja – amit Eugenie már kevésbé méltányol.
Az a nagy harci helyzet ezzel a könyvre, hogy egy nagyon jó, nagyon friss, nagyon merész alapötletre épít, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mert ugyan már, az egész könyv úgy kezdődik, hogy a főhősnő szócsatát vív, majd elűz egy szellemet, ami egy cipőben él. Egy cipőben! Az egész sztorinak egy egész kesernyés, érdekes humora van. Van benne egy badass főhősnő. Meg szexi pasik. Nagyszerű háttérsztori. Egy lenyűgöző világ – vagy inkább világok. És természetesen részlet gazdag, sok kutatómunkával felépített vallási háttér. És a történet mégis valahogy szétesik.
Egyszerű nem tudtam felvenni a ritmusát. Történtek dolgok, aztán történtek más dolgok, aztán valahogy elérünk a tetőponthoz, aztán egyszer csak vége van a regénynek. Ne értsetek félre – élveztem én a könyvet. Szerettem Eugenie-t, szerettem Kiyót – Eugenie féljapán, überszexi szeretőjét –, szerettem a többieket, szerettem a kalandjaikat. Csak hát… lehetett volna ez jobb is, már ha a sztori felépítését nézzük.
Valamint azt még hozzá kell tennem, hogyha nagyon lecsupaszítjuk a történetet, akkor látok némi hasonlóságot eközött és a Vámpírakadémia – Richelle Mead talán legismertebb sorozata – között. Úgy értem, mind a két regényfolyamban van egy belevaló hősnő, aki a történet egy bizonyos pontján két pasi között őrlődik: az egyik színtiszta maszkulinitás, aki esetében tökéletes a kémia közte és a főhősnő közt, míg a másik férfi kifinomultabb, magasabb társadalmi rangot tölt be, nem titkolja az érzelmeit a hősnő irányába, és akit amúgy az említett hősnő az elején nem igazán kedvel. Olyan ez az egész, mintha Richelle Mead előre formázott karakter-öntőmintákkal dolgozna. Persze ettől függetlenül még mind a két történet működik.
Azért még egy pillanatra visszatérve a kis cselekményvezetés-problémára, azt még hozzá kell tennem ehhez az egészhez, hogy, szintén a Vámpírakadémiából és Richelle Meadből kiindulva, a második kötet valószínűleg sokkal jobb. Az első rész csak a bevezetés – az igazi akció a másodikban kezdődik.
Engem pedig baromira érdekel, mit fog Eugenie kezdeni az új helyzetével.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
