Hát elérkezett ez a pillanat is – a musical kihívás utolsó cikke. Az elmúlt négy hét folyamán jó pár remek darabon átnyargaltunk, ám a legjobbat – legalábbis a kedvencemet – a végére hagytam.
A történet kerek egy év alatt – 1989 karácsonytól 1990 karácsonyáig – nyolc ember életét követi New York városában. A zsidó származású lelkes, bár nem túl sikeres filmes, Mark (Anthonny Rapp), egy lepukkant stúdiólakásban lakik legjobb barátjával, a zenész Rogerrel (Adam Pascal). A srác valaha egész sikeres volt, ám előbb barátnőjével, Aprillel heroin függők lettek, amiből kifolyólag mindketten megfertőződtek a HIV-vírussal – mikor ez kiderült, April öngyilkos lett, Roger pedig azóta képtelen zenét szerezni. Régen velük lakott még Benny (Taye Diggs), aki viszont azóta elvett egy gazdag lányt, akinek családjáé az épület, amiben Markék laknak, és most ki akarja lakoltatni régi barátait, hogy luxuslakásokat építhessen a telken – ám ez az akció egyben azt is jelentené, hogy számos hajléktalan veszítené el azt a helyet, ahol meghúzódhat. Benny terve ellen tiltakozik az előadóművész Maureen (Idina Menzel), Mark régi barátnője, aki a férfit egy másik nőért, a sznob ügyvéd Joanne-ért (Tracie Thoms) hagyta el. Ezzel egy időben érkezik New Yorkba Rogerék egy másik régi barátja, Collins (Jesse L. Martin), a homoszexuális, AIDS-es, egykori filozófiaprofesszor, akit útban barátaihoz kirabolnak és megvernek – megmentője Angel (Wilson Jermaine Heredia), az aranyszívű, transzvesztita utcai zenész, aki szintén a gyilkos kortól szenved. Aztán ott van még a képben Markék szomszédja, Mimi (Rosario Dawson), a fiatal, heroin függő sztriptíz-táncos, aki kiveti hálóját Rogerre.
Gondolom, a történet leírásából, a szereplők rövid bemutatásából már ki is derült, hogy elég megosztó műről van szó. Akit zavar a homoszexualitás, a transzvesztiták, a drogfüggőség témája, az most felejtse is el ezt a filmet – aki viszont túl tud ezen lépni, vagy ne adj’ Isten, még külön érdekli is a téma, annak nem, hogy ajánlott a mű, hanem szinte már kötelező, mivel ez egyike azon kevés történeteknek, amik képesek egy, az egyben megváltoztatni azt, ahogyan az ember az életre tekint.
A RENT – ami itthon néha Bohém élet címen fut – jelen pillanatban a tízedik a leghosszabb ideig futó Broadway-darabok listájában, a maga tizenkét évével és 5123 előadásával, ami 1996 és 2008 között futott. Mind a szövegkönyvet, mind a történetet, mind a zenét Jonathan Larson írta, aki Puccini Bohémélet című operájából és a saját életéből merítette ez ihletet – példának okáért pont őt hagyta el barátnője egy másik nőért. A sors kegyetlen fintora, hogy a szerző nem érhette meg a darab sikerét, a Pulitzert és a három Tony-díjat, ugyanis a darab első Off-Broadway előadásának reggelén váratlanul elhunyt. Mindössze harmincöt éves volt.
A filmváltozat elkészítésére kilencévnyi siker után, 2005-ben került sor, amiben az eredeti nyolc színész közül hatan tértek vissza – a Mimit eredetileg játszó színésznő éppen várandós volt, Joanne életre keltője pedig már idősnek tartotta magát a szerepre. A forgatókönyvet Stephen Chbosky (az Egy különc srác feljegyzései írója) írta – kicsit át is dolgozta a darabot, pár dalt kivágott, más helyekre zene helyett dialógust tett, hogy könnyebben emészthető legyen a film –, a rendezésért pedig Chris Columbus volt felelős.
Maga a sztori nagyon érdekesen egyensúlyozik az erős életigenlés, a harsányság és vidámság, valamint a közelgő halál fenyegetése, a depresszió és a melankólia között. Az egyik jelentben még hangosan nevetünk, a következőben már nyúlnánk a zsepiért – amúgy itt szeretném megjegyezni, hogy ez egyike azon kevés filmnek, ami meg tud bőgetni. A karakterek rettenetesen életszagúak, szerethetők, ám tele vannak hibával, és mindannyian valamiféle hendikeppel indulnak. Zeneileg főleg a rockra épít, bár a filmváltozatban kicsit ebből visszavettek, gondolom, szintén azért, hogy nagyobb közönség számára legyen emészthető – bár jelzem, nekem a filmes hangszerelés jobban is tetszik. A színészek természetesen brillíroznak, zeneileg talán Jesse L. Martin nyűgözött le legjobban – ami tényleg nagy szó, tekintve, hogy Idina Menzel is játszik a filmben, aki egyrészt személyes kedvenc, másrészt pedig azért erősen bizonyított nem is olyan régen a Let It Goval.
Igen, tudom, jó sokat írtam a háttérről, és elég keveset magáról a moziról, de ez tényleg az a fajta történet, amiről nem írni kell, hanem átélni. Mert ez tényleg egy olyan történet, ami szíven fog ütni, ami hosszú ideig veled fog maradni. És igen – az lesz a legjobb, ha előre bekészítitek a csomag zsepit. Most pedig tessék szépen beszerezni a filmet és megnézni!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback