Nagyon színes, nagyon harsány, nagyon vidám, némi éllel és társadalomkritikával – na, ez a Hajlakk.
A helyszín Baltimore, az időpont 1962, a szegregáció kellős közepe, mikor mindenki tánczene-lázban ég. Így van ezzel a kissé duci tinédzser, Tracy (Nikki Blonsky) is, aki legjobb barátnőjével, Pennyvel (Amanda Bynes) minden délután ott ropja a tévé előtt Corny Collins (James Marsden) zenés műsorára, bármennyire is húzza emiatt a száját az édesanyja (John Travolta). Tracy olyan szinten rajongó, hogy mikor a műsor nyílt meghallgatást hirdet, súlya ellenére is szerencsét próbál – hát, ha nem is kerül be, legalább eltölthet egy kis időt a show tinisztárjával, Linkkel (Zac Efron). A sors azonban rámosolyog Tracyre, és felveszik a műsorba, a show matrónájának, Velma Von Tussle-nek (Michelle Pfeiffer) legnagyobb bánatára, aki a reflektorfényt saját lányára, Amberre (Brittany Snow) akarja irányítani. Ám ahogy telik az idő, Tracy egyre nagyobb népszerűségre tesz szert, súlya és annak ellenére is, hogy erősen kiáll a feketék – és főleg barátai, Seaweed (Elijah Kelley) és Motorszájú Maybelle (Queen Latifah) – mellett, akik a kor kultúrpolitikai helyzete miatt havonta mindössze egyszer léphetnek fel a műsorban.
Mint ahogy a felütésben utaltam rá, ebből a filmből szinte csak úgy árad a pozitív életérzés, méghozzá legfőképpen Tracyből, aki egy pillanatra sem hagyja, hogy testalkata hátrányt jelentsen számára – és ebből a szempontból, na meg abból, hogy ő aztán tényleg nem ítél el senkit rajta kívül álló okok miatt, a csaj egy egész kompetens példaképként kezelhető a mai tinédzserek számára. Meg aztán az egész rassz-kérdéssel (a súlyfeleslegről nem is beszélve) egész jól, bár kifejezetten lazán bánik a film, igaz, néha már kezd olyan érzése lenni a nézőnek, mintha le akarnák nyomni a torkán, hogy márpedig a négerek menők.
Viszont még ez is megbocsátható, ugyanis ezzel egy időben a film baromira nem veszi komolyan magát, és néha-néha már szinte paródiába hajlik – de teljesen a szó pozitív értelmében. Vegyük csak például Tracy anyját, akit nem más alakít, mint – dobpergést kérek! – John Travolta. Igen, az a fazon, aki három évtizeddel korábban (jesszusom, hogy rohan az idő!) szűk gatyában és pólóban vonaglott „I got chills, and they’re multiplying”-ot vinnyogva, most tízkilós dagirucit húzott, rá rózsaszín egyberuhát, tupírozott parókát, és nagy lelkesedéssel vasalt fehérneműt hajtogat. Azonban kívülről bármennyire is komikus a karakter – mert tényleg az –, ha lehámozzuk róla a mázat, akkor kapunk egy kifejezetten mély érzésű figurát, jó sok elnyomott fájdalommal és szorongással, aki szépen, lassan megnyílik a világ felé és elfogadja magát. (Az amúgy, hogy a karakter transzvesztita-szerep, még az 1988-as, eredeti filmből ered – amiből 2001-ben lett színpadi musical –, ahol a szerepet a rendező barátja, a transzvesztita Divine alakította.)
Igazából a többi szereplő is vicces és kedvelhető, a gonosztevők is hozzák, amit nekik kell (érdekesség: a finálé utolsó versszaka át lett írva, mivel a Broadway-verzióban megbocsátást nyertek benne a rosszfiúk, akik itt, igaz, lányok), úgyhogy a karakterekre nincs panasz, mint ahogy a színészekre sincs – ha a High School Musicalben nem is bírtad Zac Efront, itt azért tuti megmosolygod majd, ahogy egy fotóval smárol. A dalok nagyon fülbemászóak, a díszletek színesek, kellemesek, a koreográfiák is látványosak, a poénok pedig egytől egyig betalálnak.
De nem is húzom tovább a szót: a Hajlakk egy jó film, bár inkább szórakoztató, mintsem mélyen szántó, de ez megbocsátható neki, egyrészt azért, mert próbálkozik, másrészt pedig azért, mert tényleg kikapcsol és leköt és a zenével együtt mozog a lábad, miközben nézed.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback