Egy színdarabról szóló film, ami egy színdarabon alapul, ami viszont egy film alapján készült, ami egy színdarabról szól – amint sikerült értelmezni a mondatot, már mehetünk is tovább.
Max Bialystock (Nathan Lane) színházi producernél – aki amúgy darabjait gazdag, idős hölgyek elcsábítása által fedezi – nem látott még nagyobb csődtömeget a Broadway. Legendásan rossz színdarabjai egymás után buknak, és ez a csőd szélére is sodorja – ám ekkor lép be az életében Leo Bloom (Matthew Broderick), a félénk és ideges természetű könyvelő, aki rávilágít, hogyha összegyűjtenek egy csomó pénzt, aminek viszont csak egy részét használják fel a darab színpadra viteléhez, majd pedig a színmű megbukik, nagyobbat kaszálnak rajta, mintha siker lenne. Max fejében persze rögtön elkezdenek forogni a kerekek, és a kósza ötlet gyorsan bombabiztos tervvé szilárdul. A megfelelő darabot sem kell sokáig keresniük, kezükbe akad ugyanis a féleszű, galambtenyésztő náci, Franz Liebkind (Will Ferrell) musicale, a Hitler tavasza.
A film alapjául szolgáló színpadi musical a Mel Brooks (értsd: az első osztályú humor garantált) koponyájából kipattant, 1967-es film adja, aminek bár angolul ugyanaz a címe, mint ennek a műnek (The Producers), nálunk valami csavar folytán Katasztrofális siker címen fut. Bevallom, az eredeti verzióhoz még nem volt szerencsém, pedig illene megnéznem, tekintve, hogy imádom Mel Brooks munkásságát. Amúgy a mester keze ebben a filmben is benne volt – a 2001-es musicalnek, és ennek a mozinak is ő írta a szövegkönyvét, bár a rendezői széket ezúttal már átengedte Susan Stromannak.
Amúgy érdekesség, hogy az eredeti film is Broadway-darabnak indult, és ez azért meg is látszik a készterméken: a rövidke nyitódalt egy elég hosszú expozíció követ, amit nézve az embernek olyan érzése van, mintha színházban ülne. Ez az érzés szinte a film egészében jelen van, és az alkotók még meg is spékelik azzal, hogy a világítás, a díszletek, a beállítások olyanok, mintha a film nem is kevesebb, mint egy évtizede, hanem vagy közel fél évszázada készült volna – persze mindez csak hozzátesz a film varázsához.
Viszont azt le kell szögezni, hogy ez nem az a musical, amit a zenéjéért szeret az ember (én legalábbis nem azért szeretem) – bár a dalok elég kellemesek, igazából nem maradnak meg úgy igazán az ember fejében, és el is törpülnek a poénok mellett. Mert igen – azt a tipikus intelligens, abszurd, néha már-már kicsit polgárpukkasztó humort, amiről Mel Brooks filmjei ismeretesek, na, azt nagyon hozza („Hogy Hitler micsoda festő volt! Egy nap alatt kisfestett egy egész házat! Két rétegben!). Már az alapsztori is elég abszurd és merész – és még mennyire merész lehetett anno a hatvanas évek derekán, főleg annak a tekintetében, hogy Brooks maga is zsidó –, ám a dolgok csak egyre abszurdabbak lesznek, ahogy haladunk előre a történetben (kis teaser: a látványosan meleg rendező (Gary Beach) meghallgatást tart Hitler táncos-énekes szerepére, amit a darab hithű náci szerzője árgus szemekkel figyel).
A Producerek egy nagyon beteg film – a szó legjobb értelmében. Oké, persze, megvan a maga stílusa, ami nem biztos, hogy mindenkinek be fog jönni, de ettől függetlenül van olyan gyöngyszem, hogy érdemes adni neki egy esélyt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback