Ez a film igazából nem szolgál semmi igazán kiemelkedővel, semmi igazán újjal – a sztorit igazából már rengetegen, rengetegféleképpen elmesélték, mélyre menő üzenet sincs. Emellett viszont van egy olyan pörgős stílusa, és néha-néha már bicskanyitogató, pimasz humora, ami nagyjából öt perc alatt beszippantja a nézőt, és a film végégig nem is ereszti.
1987-et írunk. Sherrie (Julianne Hough), a naiv, vidéki kislány énekesnői álmokat dédelgetve érkezik Hollywoodba, ám már első este kirabolják. Ekkor akad rá a szintén zenei babérokra törő Drew (Diego Boneta), aki éppen a legendás rockbárban, a Bourbon Roomban húzza az igát. Hogy bevágódjon a lánynál, Drew gyorsan be is ajánlja őt főnökeinél, Dennisnél (Alec Baldwin) és Lonnynál (Russel Brand), akik vonakodva bár, de felveszik Sherrie-t. Persze nagyon nincs is más választásuk, mivel másnap fog náluk koncertezni a kiégett rocksztár, Stacee Jaxx (Tom Cruise) – aki általában olyan szinte be van állva, hogy egy nap késésben van, és ha nem lenne mellette menedzsere (Paul Giamatti), akkor már sehol sem lenne –, és éppen híján vannak a pincérnőknek. Ám ha ez még nem okoznak elég zavart a bár fenntartásában, akkor még ott van az aprócska probléma, hogy a polgármester ultrakonzervatív neje (Catherine Zeta-Jones) minden követ megmozgat, hogy bezárassa a helyet.
Tehát a sztori egyáltalán nem nagy szám – a hírnévről szövögetett álom-témát már millió meg egyen feldolgozták (Díva és Sakáltanya, hogy csak két példát említsek), de itt legalább veszik olyan lazán a témát, hogy szórakoztató legyen. Ebből pedig az következik, hogy ebben a filmben nincs egyetlen egy karakter sem, akit komolyan lehetne venni – ám mivel a film sem veszi magát komolyan, és erősen hajlik is a paródia felé, ezzel igazából nincs is semmi probléma. Ami viszont kicsit már zavart, az Sherrie és Drew kapcsolata, főleg az elején – na, ők már olyan szinten cukormázasak voltak, hogy az már engem zavart, pedig ez nagy szó. Meglepő módon azonban ebben a moziban bírtam Tom Cruise-t – a pasas meglepően jól adta a lecsúszott rocksztárt, és nem csak humor-szinten, hanem a filmben megtalálható összes, valamilyen szinten mélyebb gondolat (persze ügyesen burkolva) tőle származik. Lorry pedig nagy kedvenc, és állítom, hogy a legnagyobb poénokat ő szolgáltatja – márpedig ennek a filmnek a poénok a nagy erőssége.
A zene nagyon jó – az összes számot ma már klasszikusnak számító, a nyolcvanas években tündöklő rockbandáktól származik, mint például a Journey és a Posion. Persze ezek újra lettek hangszerelve, meg kicsit felspékelve, hogy kellemesebbek legyenek a huszonegyedik századi fülnek, de ettől függetlenül a feeling azért átjön – főleg, mikor feltupírozott loboncú, tépett ruhájú figurák éneklik.
Ez tipikusan az a mozi, amin nem szabad, és nem is nagyon lehet sokat gondolkodni, ugyanis mögöttes tartalom nem sok van. Akadnak viszont ütős poénok, jó zenék és pörgő narráció, ami arra a két órára, amíg pörög a film, tökéletesen lekötik a néző figyelmét, és igazából, ebben ez esetben, ennyi bőven elég is egy jó mozihoz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback