Hiába léptünk be immár a júniusba, az időjárás napok óta hűvöskés, csöpög – vagy éppen zuhog – az eső, minden olyan szürke. Úgyhogy talán éppen itt az ideje, hogy bevonzzuk a nyarat – és mi lehetne ehhez megfelelőbb eszköz, mint a Mamma Mia?
A húszéves Sophie (Amanda Seyfried), aki édesanyjával, Donnával (Meryl Streep) él egy kis festői görög szigeten, éppen most készül hozzámenni élete szerelméhez, Skyhoz (Dominic Cooper), és már nem is lehetne boldogabb. Vagyis mégis, ugyanis van egy kis bibi a sztoriban: Sophie egyetlen, még beteljesületlen álma, hogy édesapja vezesse az oltárhoz, viszont fogalma sincs, hogy ki is lehet az. Ám egy kis nyomozás után rábukkan anyja naplójára arról a nyárról, amikor Donna teherbe esett, amiből kiderül, hogy nem csak egy, hanem rögtön három lehetséges apajelöltje is van: az amerikai építész, Sam (Pierce Brosnan), az angol bankár, Harry (Colin Firth), és a svéd világjáró, Bill (Stellan Skarsgard). Az esküvő napja vészesen közeledik – már Donna régi barátnői, Tanya (Christine Baranski) és Rosie (Julie Walters) is megérkeztek a szigetre –, így Sophie-nak gyorsan lépnie kell. És mit tehet ilyenkor egy lány? Hát meghívja mind a három potenciális apajelöltet.
Ez tipikusan az a film, amit már vagy ezerszer láttam, de ha valaki most idejönne, hogy „te, gyere, nézzük meg a Mamma Miát!”, én mennék. Rögtön. Persze ez nem azt jelenti, hogy ez egy hihetetlenül fenomenális, világmegváltó, földrengető film lenne – nem, ez egy egyszerű, életigenlő, nyári limonádé blockbuster, abból viszont a legjobb fajta.
Jó, persze, én alapból elfogult vagyok, mert mindig is imádtam az ABBÁt – állítom, hogy retróra lehet a legjobbat bulizni –, úgyhogy engem a film igazából már a zenével megvett, de azért a sztori is édes. Nincs benne nagy dráma, se nagy csavar, tragédia meg pláne nem, viszont ehelyett árad belőle egy olyan pozitív életérzés, ami szinte bármikor képes felvidítani az embert. Külön tetszik, hogy a tényleges főszereplők középkorúak, ám mégsem egy amolyan „túl vagyok már az életem csúcsán”–narrációt kapunk tőlük, hanem kitör a bennük lakó fiatal – erről az jut mindig eszembe, amit anyum szokott mondani: „fiatal vagyok, csak a csomagolással van némi probléma” –, és buliznak és táncolnak és szórakoznak és álmodoznak és szeretnek és ÉLNEK.
A táj gyönyörű, a koreográfiák szépek és néhol bohókásak , a gagek folyamatosan röpködnek jobbról-balról – ismételten csak inkább a szereplőgárda idősebb tagjaitól. Amúgy pedig ezek a poénok néha a felülről súrolják a pimaszság határát – mint például mikor befigyel Stellan Skarsgard pucér hátsója. És igen, sokszor nem veszi magát komolyan a film, és igen, néhol átmegy giccsbe, és igen, kiszámítható a vége, de ez nem is baj, mert közben meg megállíthatatlanul jön a feel good– fíling, amitől vigyorra húzódik az ember szája. (Mindössze Pierce Brosnan énekhangját és szőrös mellkasát kellett volna kihagyni – pedig én hogy szerettem ezt a pasast James Bondként…)
Amúgy pedig nagyon is releváns most ez a cikk, hiszen kicsiny hazánkban most fog színpadra kerülni a film alapjául szolgáló színdarab. A musical, amit nálunk a Madách Színház jegyez, a Szegedi Szabadtéri Játékokon debütál, a színház saját színpadán pedig szeptembertől lesz majd látható – és jelzem, már a novemberi előadásokra sem lehet jegyet kapni. A magyar produkció pedig már csak azért is egyedülálló, mert a világon a Madách kapta meg elsőként a musical non-replica jogait – ami annyit tesz, hogy a rendezés, a díszlet, a jelmezek nálunk először térhetnek majd el a Broadwayn és a West Enden látott verziótól.
A Mamma Mia nem egy „elmélkedős”, hanem egy „élvezős” mozi – egy igazi szórakoztató, megnevettető, vérpezsdítő, bűnös élvezet. És most olyan kedvem támadt táncolni – ki tart velem?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback