Miután annyi, erre a filmre való utalásba belefutottam már az interneten (as you wish; you keep using that word… – ami utóbbi, teszem hozzá, nem ott hangzik el a filmben, mint ami képet párosítani szoktak hozzá), úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megnézzem magamnak, mi is teszi ekkora kult klasszikussá. Hát, nem is tudom…
Egy beteg kisfiúhoz (Fred Savage) látogatóba érkezik a nagyapja (Peter Falk), hogy felolvasson neki egy régi mesét, tele kalanddal, izgalommal, bosszúval, kardvívással – és igen, némi csókolózással. Westley (Cary Elwes) és Boglárka (Robin Wright) szívből szeretik egymást, de nincs elég pénzük, hogy összeházasodjanak, azért Westley útra kell a tengeren túlra, hogy szerencsét próbáljon. Csakhogy hajóját megtámadja a Félelmetes Roberts kalóz, a fiú pedig odavész. Boglárka a hírre teljesen összetörik, de az élet megy tovább, és öt évvel később, bár nem szerelemből, de igent mond, mikor az ország koronahercege (Chris Sarandon) megkéri a kezét. Ám az esküvő előtt nem sokkal három férfi – egy gaz velencei (Wallace Shawn), egy lágyszívű óriás (André the Giant), és egy spanyol (Mandy Patinkin), kinek célja apja halálának megbosszulása – elrabolja a lányt, akinek egy titokzatos, fekete ruhás férfi indul megmentésére.
Ez egy tündérmese, és igazából, amit ígér, azt teljes mértékben hozza is. Aranyos, vicces, és néhol olyan szinten cukormázas, hogy utána legszívesebben megmosnám a fogam – de mondom ezt mind a szó legpozitívabb értelmében. A karakterek szerethetők, még akkor is, ha kicsit parodisztikusak és kiforratlanok is. És tény, hogy vannak nagyon betaláló, idézhető párbeszédek.
Vannak hihetetlenül erős jelenetek – mint például a dumcsizós kardpárbaj és Westley ébredezése –, de mellettük vannak nagyon gyengék is. Ilyen például a harc az óriással, amiben olyan szinten vacak a vágás, hogy az már nekem fáj – minden egyes beállítással változik, hogy éppen hol vannak a karok, a tereptárgyak, stb. Meg hát úgy az egész… gagyi. Summa summarum, a film ilyen téren elég ingadozó teljesítményt nyújt.
Maga a történet megközelítése is érdekes – igazából nem lehet eldönteni, hogy ez most komolyan veszi-e magát vagy sem, hogy most paródiát néz-e az ember, vagy vígjátékba öntött fantasyt. Mert például ott van Inigo bosszúja, ami teljesen korrekt, és mély, és még kicsit véres is, de aztán mellette megjelennek olyan dolgok például, mint az óriásira nőtt patkányok (amik gagyisága, jó, betudható az akkori technológiának), vagy amikor Boglárkáék legurulnak a domboldalon, vagy Vizzini és a fekete ruhás férfi eszmefuttatása, amire a legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy a filmkészítők komolyan gondolták.
És akkor itt jön az, amit nem értek: hogy lett ebből kultfilm? Mert jó, élvezetes és szórakoztató, de nem annyira. Nekem inkább tűnik egy kis szombat délutáni limonádénak az RTL Klubon vagy a Film+–on, amit egyszer megnézel, aztán halványan él az emlékezetedben – de éppen annyi pozitív utóízzel, hogy amikor legközelebb műsorra kerül, és beleakadsz, akkor ismét megnézed – mint valami olyannak, amit közel harminc év után is folyamatosan idézgetnek.
De ez egy jó film. Élveztem, kuncogtam, mosolyogtam, ha arról lenne szó, szívesen megnézném még egyszer. Mert cuki és humoros és kedves. Csak éppen nem értem, hogy mégis hogyan lett kultfilm.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
