A Gladiátor éveken keresztül üldözi Wolverine-t, aki befogadja a Macskanő kislányát, akit addig Bellatrix Lestrange és Borat nevelt – avagy én sem vagyok immunis a viccekre.
Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg musicalje – ami amúgy Tom Hooper rendezésében került vászonra – Victor Hugo regényének eseményeit eleveníti fel: a szökött rab, Jean Valjean (Hugh Jackman) egy pap kedvességét követően megfogadja, hogy új, tiszteletre méltó életet kezd. Pár évvel később polgármester és gyártulajdonos, nagyra becsült ember, bár ő sem lehet ott mindenütt. Gyárában dolgozik Fantine (Anne Hathaway), aki azért robotol, hogy lánya, Cosette (Amanda Seyfried, gyerekként Isabelle Allen) (Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter) tartását tudja fizetni a Thénardier-házaspárnak. Ám miután nem hajlandó odaadni magát a munkafelügyelőnek kirúgják, az utcára kerül, és prostitúcióra kényszerül. Már ekkor akad rá Jean Valjean, aki a haldokló nőnek megígéri, hogy gondját fogja viselni lányának. Valjean ennek az eskünek próbál eleget is tenni, csakhogy közben két dolog elől is menekül: a múltja, és Javert (Russell Crowe), egykori fogva tartója elől.
Tipikusan az a film, amibe nem tudok belekötni. Gyönyörű. Kész, pont ennyi. A képi világ lenyűgöző – bár egyáltalán nem úgy, mint a Fantom színes-szagos kavalkádja. A zene, még úgy is, hogy igazából egy dallam sem maradt meg nagyon a fülemben, lehengerlő – valahogy mindig tökéletesen visszaadja a jelenet hangulatát. A színész játék is tökéletes, és még a sztorit is sikerült szépen áthozni – ami azért nagy szó, ha azt tekintjük, mekkora terjedelmű is az alapmű. És bár a történetben több a halott, mint a túlélő, azért a végén még teljes és felemelő a katarzis.
Mivel kötözködni nem tudok, hagy emeljem ki néhány kedvenc mozzanatomat!
Először is Fantine lecsúszása. Anne Hathaway szerepe, játékidőt tekintve, csak egy egészen kicsivel több, mint nyúlfarknyi – de az a bő tíz perc-negyed óra, amíg a színen van – wow. Kiindulunk ebből az aranyos, hosszú hajú, rendezett, rózsaszín ruhás lányból, aki öt perc múlva már egy testileg és lelkileg összetört, hetek alatt éveket öregedett nővé válik. Anne Hathaway játéka pedig – hát, maradjunk meg annyiban, hogy nem hiába kapta meg érte az Oscart.
Másodszor: a pici Cosette. A kislány alapból is übercuki, de Hugh Jackman erre még rátesz egy lapáttál. Komolyan mondom, képes lettem volna még egy plusz órán keresztül nézni, ahogy ez a két karakter megismeri egymást, Valjean a gondját viseli a kislánynak, meg csak úgy cukiskodnak. És ahogy Jackman a kislányra mosolygott – hát, én elolvadtam egy kicsit.
Harmadszor: Thénardier-ék. Mielőtt ezt kifejtem, egyvalamit tisztáznunk kell: gyűlölöm Sacha Baron Cohent. Nem nagyon szoktam ilyet mondani, de őt tényleg ki nem állhatom. A Sweeney Toddban még elviseltem, főleg azért, mert egy szemétládát alakít, aki elég véres és fájdalmas halált alakít, aztán itt… Tetszett, amit művelt! Szégyen, tudom. De akkor is tetszett a játéka. (Viszont akkor sem vagyok hajlandó megnézni a többi filmjét.) Helena Bonham Carter pedig brillírozott, mint mindig – kettejük duettje a fogadóban az egész film legszellemesebb jelenete.
Azért még lezárásként egy pici problémát hagy említsek meg: a film tele van cuki, vonzó, szexi forradalmárokkal. Erre ki játssza Mariust (Eddie Redmayne), aki a történet azon részének egyik legfontosabb szereplője? A legkevésbé vonzó fiatal színész az egész filmben. Nem menő.
Szóval nézzétek meg a Nyomorultakat. Mert szép, jó, meg gyönyörűen van megrendezve, leforgatva, eljátssza, elénekelve. És mert néha kell bőgni egy sort.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback