Még nem sokkal azután láttam először a sorozatot, hogy kijött Amerikában, és valahogy úgy élt bennem, hogy ez egy tök jó, szépen összerakott, pikk-pakk sztori, amit kár, hogy nem folytattak. Most viszont, ahogy úgy négy év távlatából újranéztem, rá kellett jönnöm, hogy sajnos az idő erősen megszépítette az emlékeimet.
Az alapsztori az lenne, hogy egy rejtése robbanás elpusztította az Intézetet – hú, de in medias res –, aminek nyomán a Professzornak és Jeannek nyoma veszett, az X-men pedig szétszéledt. Egy évvel később, ilyen-olyan események folyamán azonban Wolverine elkezdi újraszervezni a csapatot, ami közben a kómában lévő Professzorra is ráakadt. A csavar azonban az, hogy húsz év múlva a jövőben Xavier magához tér, és egy poszt-apokaliptikus világgal találja szemben magát: az Őrszemek és az őket irányító AI, a Mastermold mindent romba döntött a mutánsok elleni küzdelemben. Így hát a Professzor a Cerebro segítségével visszaküldi tudatát a múltba, hogy figyelmeztesse Logant és társait, hátha azok meg tudják akadályozni a jövőt.
Kezdjük talán ott, hogyha esetleg ezzel a sorozattal kezdve próbálnád beásni magad az X-men világába, akkor ne tedd. Semmit sem fogsz érteni. Rögtön bedob az egész közepébe, dobálózik a karakterekkel és az addig felépült kapcsolatrendszerrel, szóval ha nem vagy vele már alapból tisztában, hogy nagyjából hogy épül fel ez az univerzum, akkor úgy bele fogsz kavarodni, hogy csak na. (Startvonalnak inkább az X-men: Evolutiont ajánlom, amiről majd később írok.)
Meg aztán ott van az az aprócska tény is, hogy ebbe a huszonhat részbe aztán mindent bele akartak sűríteni. Komolyan beszélek: a fontosabb X-men sztorik szerintem nagyjából nyolcvan százaléka megvan benne. Őrszemek, kicsi Day of Futures Past, Sötét Főnix, Sinister, Mojo, Genosha, Kelly szenátor, X-fegyver (még X23 is), Pokoltűz Klub, Logan japán kapcsolata, egy cickafarknyi Apokalipszis, sőt, még Hulk, a S.H.I.E.L.D., és vele együtt Fury (akinek amúgy rossz oldalon van a szemkötője) is vendégszerepel egy epizódban. És ez ennyi játékidőben rengeteg. Emiatt egyfelől a sztori nagyon tömény – szinte már emészthetetlenül tömény –, másfelől pedig egy az egyben akció-orientálttá teszi a narrációt, ami a karakterek rovására megy.
Az egy évad alatt gyakorlatilag egy, max két karakter – Magneto lányaival, Wandával és Lornával – tudott egy kicsit is megérinteni, bár szegény Lorna naivsága a végén már nekem fájt. Wolverine, aki ugye elméletileg a főszereplő, és emiatt vinnie kéne a hátán a sorozatot, mindössze egy lelkiállapotban létezik: „bal lábbal keltem fel, kávét sem ittam, de készen vagyok megmenteni a világot”. De azért, hogy teljesen fair legyek, azt még hozzáteszem, hogy volt egy-két jó pillanata – például mikor végre találkozunk vele a jövőben, meg amikor ráuszítja Hulkot Furyre. Viszont úgy nagy általánosságban nálam a karakter a Gray Stuság határait feszegette – mindenben túl jó, mindig nagyon vezér, persze több év kihagyás után kardpárbajban lazán legyőzi a szamurájt (amerikai kultúra tanárom az ilyet egyszerűen úgy nevezi, hogy a mighty whitey), és a huszonhat rész alatt gyakorlatilag keresztülmegy három csajon. A többiek egytől egyig kiforratlanok, és ha ritkán valaki mutatna is valami igazán szépet/érdekeset – mint például Angyal a történet vége felé –, akkor azt gyorsan rövidre is vágják, és megkoronázzák egy bunyóval vagy egy üldözéssel. Ez alól talán egyedül Emma Frost a kivétel, bár igazából ő is csak az utolsó két-három epizódban villog.
A sztori emellett sok helyen hülyeség – magában az egész időutazásos dologba inkább bele sem megyek, mert bár, mint azt már a múltkor említettem, messze nem értek hozzá annyira, mint Catleen, de abban biztos vagyok, hogy ez így nagyon nem működik. Emellett az írók számos lyukat hagytak a sztoriban, a felépítés sokszor gyenge, a történetvezetés pedig néha önmagának mond ellent (például a „jelenben” Scott van úgy harminc, Jégember cirka tizennyolc, és mégis a „múltban” egyszerre tinédzserek). A poénokkal nem bánik túl bőkezűen, de az a kevés, amit használ, viszont általában betalál – azt meg csak zárójelben teszem hozzá, hogy szerény véleményem szerint a legnagyobb csattanó egy testetlen hangtól származik Magneto börtönében.
A karakterdesignok viszonylag szépek, sok csajnak nagyon kis kedves arca van, a maszkulinabb pasik meg nagyon kockásak, nagyon széles állkapoccsal, viszont szinte mindenkinek lufimelle van, a srácok meg szinte kivétel nélkül nevetségesen deltásak – arról meg már ne is beszéljünk, hogy Logan felkarja néha nagyjából kétszer olyan vastag, mint Vadóc dereka. Ezt még tetőzi, hogy nem egy designt szinte egy, az egyben a régebbi képregényekből, meg a kilencvenes évekbeli rajzfilmből vettek át, amit egyrészt értékelek, mert nosztalgia, meg minden, de emberek, azóta nagyon változott a divat, meg a népesség tűréshatára, sőt, Superman is rájött, hogy az alsógatyát lehet nadrágon belül is hordani, úgyhogy emiatt a sorozat egyes karakterei – főleg olyan gonosztevők, mint Mojo vagy Sinister – szimplán nevetségesen néznek ki.
Magával az animációval is voltak problémáim: az arcok sokszor merevek, máskor kicsit torzultak, a zárójel-szerű beállás dialógus közben a pasiknál szinte alap. Ez a helyzet a sorozat végére kezd ugyan kicsit javulni, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg emelkedett a színvonal, vagy csak én lettem rá immunis.
Amúgy pedig igen, a sorozat függővéggel ér véget. Nem olyan igazi, nagyon szemét függővéggel – itt magát a főszálat gyakorlatilag lezárjuk –, inkább olyan kis kedvcsinálóval a második évadhoz, ami viszont, pénzügyi problémák miatt, sosem készült el. Kár, mert azért a csavar egész ügyesen lett megoldva.
Ezek alapján annyit talán el lehet mondani, hogy a Wolverine and the X-men szépen összefoglalja magát az univerzumot, valamilyen szinten le is köti a nézőt, de önmagában nézve… Hát, nem valami nagy szám. Egyszer megnézhető – bár x-meneseknek kötelező –, nem túl emlékezetes tingli-tangli, bár ha valakit inkább az akció vonz, mint a karakterdráma és az okos történetvezetés, nem úgy, mint engem, annak biztos jobban is fog tetszeni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback