Így jár az, aki úgy ígérget, hogy nem néz rendesen utána a dolgoknak – persze ettől még a film fenomenális.
Roxie Hartnak (Renée Zellweger) nincs más vágya, minthogy revütáncos lehessen – ha kell, a szent cél érdekében még a férjét is megcsalja (no, nem mintha szerintem nagyon bánta volna ezt az „áldozatot”). Ám mikor szeretőjéről kiderül, hogy mégsem tudja színpadra juttatni, Roxie fejében elpattan egy húr, és megöli a férfit. Persze elkapják, hiába is próbálja férje, Amos (John C. Reilly), először védeni, és dutyiba dugják. A börtönben találkozik példaképével, Velma Kellyvel (CatherineZeta-Jones), aki húgával és férjével is végzett. A rácsok mögött pedig Roxie-nak nagyon hamar rá kell jönnie, hogy a jazz-kor Chicagójában senkit sem érdekel, hogy ártatlan vagy-e, csak az, hogy el tudod-e magad adni. Márpedig Roxie el tudja, főleg miután szövetségesekre lel a börtönőr Morton Mamában (Queen Latifah) és az ügyvéd Billy Flynnben (Richard Gere).
Először is tartozom egy vallomással: mikor készültem a kihívásra még nem néztem utána a filmnek, csak mentem azután, amit már tudtam róla. Így esett meg az, hogy most szembesültem azzal a ténnyel, hogy ez a film a cikksorozat utolsó kategóriájába még jobban beleillik, mint ebbe. Ugyanis először is volt két tényleges gyilkosság 1924-ben, amit két nő követett el, ebből írt drámát 1926-ban Maurine Dallas Watkins, amiből készült 1927-ben egy némafilm, és csak ezek után, 1975-ben született meg a Broadway musical. Szóval… ja. Bocsánat.
De félretéve a bakimat: wow. Komolyan mondom, erre a műre nagyon mást nem tudok reagálni, ugyanis ez egyike azon kevés filmnek, amibe sehol és sehogyan nem tudok belekötni (na, jó, csak egyetlen egy pici helyen). És mondom ezt úgy, hogy nem bírom Renée Zellwegert, de olyan szinten nem, hogy még a Bridget Jones naplóját sem vagyok hajlandó megnézni, itt viszont elviselem, sőt, majdnem kedvelem is – de akkor is Velma a kedvenc.
Ez egy igazi csajos darab – nem úgy, mint mondjuk a Bajos csajok, vagy akkor már az előbb emlegetett Bridget Jones naplója, hanem egy olyan szinten, ami be meri vállalni, hogy igenis, nők is lehetnek számító, férfigyilkos dögök. Ennek a sztorinak nincs főhőse, csakis egy kis csapat, jó sok screentime-ot kapó antihőse, akik közül mindenki csakis magára gondol. A karakterek közt mindössze egy kivétel akad, a gondoskodó Amos, aki viszont olyan szinten naiv és papucs, hogy igazából nem sok vizet zavar.
A zenéjét én személy szerint imádom, az egész megvalósítását pedig még jobban – a filmverzióban a dalokat amolyan „revü a filmben”-megoldással keltették életre, vagyis valahányszor a szereplők énekelnek, vagy éppen egy tényleges színpadon állnak, vagy a rendező invitál meg minket, mint nézőt, egy fikciós showműsorra a filmen belül. Ezek közül a szegmensek közül is kiemelkedik a When You’re Good to Mama (avagy XL-méretben is lehet valaki überszexi), a We Both Reached for the Gun (marionett bábukkal és hasbeszélővel), na meg persze a Cell Block Tango, amit nézve szerintem már minden csajban felmerült, hogy „egek, de jó lenne ezt valahol előadni!”. Amúgy viszont pont ezzel a számmal van egy kis problémám a filmben: van ugyanis egy mellékszereplőnk, aki a sztori szerint magyar, és van is itt pár sornyi magyar szövege, viszont egy OROSZ nőt választottak a szerepre, aki gigászi küzdelmet folytat az ő-kkel, a gy-kkel meg már meg sem próbálkozik.
Summa summarum, a Chicago egy kihagyhatatlan darab, igazi klasszikus, úgyhogy aki még nem látta annak nyomás, tessék gyorsan megnézni!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback