Általában ha egy történet – film, könyv, sorozat –keveri a mesevilágot egy cseppnyi realitással és modernséggel, azzal engem kilóra meg lehet venni. Most sem történt másképp.
A mesevilág sem mentes a faji megkülönböztetéstől: Edgar (Cary Elwes), az egykori király öccsének hatalma alatt – aki csak addig ülhet a trónon, amíg unokaöccsét, Char herceget (Hugh Dancy) meg nem koronázzák – az elfek csak a szórakoztatóiparban dolgozhatnak, az óriások naphosszat robotolnak a földeken, az ogrékat pedig irtják. Ebben a birodalomban él Frelli Ella (Anne Hathway), aki bár ember, azért megvan a maga problémája: anyja halála után apja újranősült, az új mostohaanyával (Joanna Lumley) pedig jött két elviselhetetlen mostohanővér is: Hattie (Lucy Punch), a Char herceg rajongói klub elnöke, és Olive (Jennifer Higham), aki hát… nem egy észlény. És ha ez még nem lenne elég, Ella még egy nagy titkot is rejteget – babakorában tündérkeresztanyjától, Lucindától (Vivica A. Fox) egy nem túl praktikus ajándékot kapott: az engedelmességet. Bármit mondanak neki, azt meg kell tennie, sőt, „ajándékáról” nem is beszélhet senkinek. Ám Ella egy ponton besokall, és úgy dönt, felkeresi Lucindát, hogy visszaadja adományát. Útján segítségére lesz házitündérének (Minnie Driver) könyvbe szorult szerelme (Jimi Mistry), egy ügyvédi pályára készülő elf (Aidan McArdle), néhány troll és óriás, valamint maga Char herceg is.
Ami talán kicsit furcsa ebben a filmben, hogy meglepően komolyan veszi a valóságot. Értem ezalatt, hogy például amíg a Bűbáj csak éppenhogy érinti a valóság okozta társadalmi problémákat, és inkább a karakterek lelkivilágára és a köztük lévő különbségekre épít, addig az Elátkozott Ella veszi a mi rasszista realitásunkat, és átülteti azt a mesevilágba – persze kicsit tompítva azt. De az egész szépsége az, hogy ez működik, nem csak üzenetként, hanem humorforrásként is.
A fajbeli problémákon kívül a film valamilyen szinten a fogyasztói társadalom és az elvakult rajongók paródiája is – így kerülhet a díszletek közé mozgó falépcső és rajzolt Char herceg-poszter, a tündérkeresztanyát ezért csukhatják le ittas repülésért, és Ella mostohaanyja ezért használhat ráncai eltűntetésére „batoxot” (ami sajnos nem jön át olyan szépen a magyar szinkronban).
Amit azonban nem szabad elfelejteni, hogy a film mindezek ellenére továbbra is egy tündérmese, és ennek megfelelően sokat dolgozik a megszokott klisékkel. Ella családi helyzete egy az egyben a Hamupipőkére épít, sok a mesebeli teremtmény, akik ha meg is akarják enni hőseink, végül mégis kihagyják a vacsorát, és bár a főgonosz a végén pórul jár – ezzel azt hiszem, nem lövök le semmi poént –, azért nem hal meg. És természetesen van egy hercegünk is, aki sármos, magas, és úgy alapból egy rendes pasas, viszont amiért jár a filmnek a piros pont, az az, hogy itt inkább Ella menti meg őt, mint fordítva (és erre még egy kis poént is építenek). Bár azért bevallom, hogy a herceg, bármennyire is kellemes látvány, néha kicsit már idegesített – túl jó volt, túl naiv, túl hiszékeny. Ugyanakkor viszont igazi romantikus alkat – izmos testbe öltve –, úgyhogy igazából bármikor szívesen elfogadnám.
Ella karakterét is szerettem, igazi belevaló kiscsaj, aki nem hagyja, hogy a tőle független tényezők – főleg az „ajándéka” – tönkretegyék az életét. Ella egyszerre bájos, ártatlan, és igazi harcos, aki kiáll magáért – kérem szépen, ilyen egy jó női főhős. A többi szereplő kicsit skiccszerű, sőt, némelyik (Olive, Edgar) szinte már paródiába hajlik át, de így is sikerül pont annyit hozzáadniuk a filmhez, amennyit kell, és így a jelenlétük, bár jó néhányan vannak, nem teszi túl töménnyé, vagy emészthetetlenné a filmet.
Ami viszont kicsit zavart, az a jelmezek. Persze, tudom, hogy egy tízéves filmről van szó, és elég sokat változott azóta a divat, de még így is elég zavaró a karakterek öltözete. Főleg a nők ruhái elég elnagyoltak, túl színesek – persze tudom, hogy ez Hattie és Olive esetében szándékos volt –, és szabásuk a legtöbbször nem adja ki elég szépen a színésznők alakját. Anne Hathaway is, akiről azért Macskanősége óta főleg tudjuk, hogy nagyon jó formában van, néha kifejezetten testesnek tűnik a kosztümjeiben.
Összességében az Elátkozott Ella egy nagyon aranyos, vicces, ötletes és meglepő módon elgondolkodtató film. Igaz, számomra régi kedvenc, és emiatt lehet, hogy elfogult is vagyok vele, az viszont tény, hogy még sokadik újranézésre is nagyon élveztem. Kortól és nemtől függetlenül, melegen ajánlott, könnyed, szórakoztató moziélményt nyújtó alkotásról beszélünk, ami szinte már kötelező darab – sőt, megkockáztatom, még pár év, és klasszikus lesz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback