Summer Nights, Greased Lightning, We Go Together… Most őszintén: ki nem kezdte még el dúdolgatni a dalokat?
1958-at írunk, mikor is a két jövendőbeli végzős gimnazista, Dany és Sandy egymásba szeret a nyári szünet alatt – ám a lány családja Ausztráliában él, ezért a nyár halála kapcsolatuk végét is jelenti. Ám ekkor, a sors furcsa fintoraként, Sandy családja mégis úgy dönt, hogy az államokban marad, és a lány pont abba az iskolába iratkozik be, ahová Dany is jár. Csakhogy ők ketten a klikkesedésnek köszönhetően két teljesen más fajba tartoznak: Sandy igazi jó kislány, Dany pedig a haját zseléző aszfaltbetyár. Így mégsem lehetnek együtt – vagy mégis?
Azt azért tisztázzuk: ezt a filmet nem a története teszi klasszikussá. A sztori klisés és sokszor felejthető, a karakterek egysíkúak és sarkítottak, némelyikük néha már az „idegesítő” határát súrolja, és a mellékszereplők szintúgy könnyen kimennek az ember fejéből. Az üzenet sem egészen tiszta: egyfelől nézhetjük úgy, hogy a film a kortársaktól érkező nyomást bírálja – ami miatt Dany teljesen másképp viselkedik Sandyvel az iskolában, mint mikor a nyáron kettesben voltak –, másfelől viszont mintha azt közvetítené, hogy drasztikusan meg kell változnunk, és le kell mondanunk önmagunkról a párunk kedvéért – legalábbis Sandy hirtelen stílusváltása a film végén ezt látszik sugallni. De az tény, hogy a zene tényleg felejthetetlen: nincs az a nyári utcabál, ahol legalább egyszer le ne játszanák a You’re All That I Wantot, se olyan ember, aki ne dúdolná együtt a lejátszóval a Summer Nightsot. Ezek a dalok mára már éppen annyira ikonikussá váltak, mint Olivia Newton John bőr cicanacija.
Viszont tény, ez volt az eredeti High School Musical – egy olyan darab, ami talán elsőként mutatta be a középiskolák egyedi világát, a klikkesedést, a belső hierarchiát. Emellett azonban azt sem mondhatjuk, hogy a film finomkodna: olyan kérdéseket pedzeget, mint az álmok követése a tanulás rovására, és hogy ez vajon megéri-e, kicsit belepiszkál a felnőtté válás folyamatába, és abba, mit is foglal ez magába – vagyis kicsit iszunk, kicsit cigizünk, kicsit szexelünk, aztán szembenézünk ennek a következményével.
Mondjuk ez a gimnazista szemszög már csak azért is érdekes, mert a szereplők nagy része a forgatáskor már jóval túl volt a középiskolán: Olivia Newton John már harminc éves volt (bár ez talán rajta látszik a legkevésbé a filmben), míg Michael Tucci – Sonny – és Kelly Ward – Putzie – harminckettő, a Rizzót alakító Stockard Channing pedig harmincnégy. Mellettük az akkor huszonnégy éves John Travolta szinte még pelyhes állú nyikhajnak tűnhet.
A filmet – ami amúgy Jim Jacobs és Warren Casey azonos című, 1971-es musicalje alapján készült – 1978 legnagyobb sikerének tartják: az alig hatmillió dolláros büdzsé után közel négyszázmillió dollárt hozott be úgy, hogy még a kritikusok is imádták. Amit már kevesebben tudnak, hogy már akkor is úgy működött Hollywood, mint ma, így hát ez a siker egy folytatás elkészítéséhez vezetett. Viszont az 1982-es Grease 2, ami tizenhárom millió dollárból készült el, és amiben Maxwell Caulfield és Michelle Pfeiffer játszotta a főszerepet, már csúfos bukás volt, mind pénzügyi – alig tizenötmilliót kaszált –, mind kritikai szempontból. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a stúdió a kukába hajítsa terveit, amit még a musicalre épített volna – név szerint még három filmet és egy televíziós sorozatot.
Lehet, hogy a története nem a legerősebb, lehet, hogy a színészek kicsit hiteltelenül adják karakterüket, de egyvalami biztos: a Grease, mint jelenség, felejthetetlen.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback