Az Olimpiával, vagy úgy általánosságban a sporttal sosem lehetett lázba hozni, de azért ennek a filmnek sikerült meghoznia hozzá a kedvem.
Habarodix (Stéphane Rousseau), Asterixék falubelije beleszeret Elenába (Vanessa Hessler), a görög hercegnőbe, csakhogy a lányra Caesar (Alain Delon) pösze fiackája, Brutus (Benoit Poelvoorde) is pályázik. A két férfi ezen összecsap, majd végül, hogy vér azért ne folyjék, abban egyeznek meg, hogy azé lesz a hercegnő keze, aki megnyeri az Olimpiát. Így hát Asterix (Clovis Cornillac), Obelix (Gérard Depardieu), Csodaturmix (Jean-Pierre Cassel) és Hangjanix (Franck Dubosc) csatlakozik Habarodixhez, és elindul Göröghonba, hogy borsot törjenek a rómaiak orra alá, és közben lehetőleg a szerelmeseket is megsegítsék. Mindeközben persze Brutus sem rest: egyszerre próbálj a legkülönfélébb módokon csalni és végezni apjával.
A film elkészültekor a legnagyobb büdzséjű európai film volt, ami ennek ellenére eléggé negatív kritikákat kapott – amit viszont egyáltalán nem értek. Emberek, ez egy jó film! Tündéri, vicces, és igen, meseszerű és néhol gyermeteg, de ez adja meg azt az utánozhatatlan báját. Emellett pedig a produkcióra sem lehet semmi panasz: a díszletek és a jelmezek is a helyükön vannak, és kifejezett panasz az effektekre sem lehet.
Számomra a film egyik legmeghatározóbb elem Brutus karaktere. Egyrészt behoz egy briliáns, ugyan kicsit abszurd szálát a filmbe – ahogy Brutus folyamatosan próbálja kinyírni apját –, másrészt pedig már akkor nevettem, mikor kinyitotta a száját. Sajnos nem tudok franciául, és emiatt nem is láttam eredeti nyelven a filmet, és ezért nem is tudhatom, Brutus beszédhibája mennyire van jelen az eredeti hangban. De a magyarban – köszönöm, Forgács Gábor! Imádom. Azt is, amit mond, és azt is, ahogy mondja. És ha már a magyar szinkronnál tartunk: itt most nem olyan bravúros a fordítás, mint az Asterix és Obelix: a Kleopátra-küldetés rímbe szedett sorai, de azért még így is a magyar szinkronipar egyik gyöngyszeme.
A film másik nagy erőssége, mondhatni kuriózuma a sportoló cameók. Két jelenetben is jelennek meg ismert arcok: egyszer a sztori tetőpontjául szolgáló kocsiversenyben, egyszer az Asterix-filmekben megszokott lezáró vigasságban. A kocsiverseny valami pazar: ugyanis nem mást hoztak be a germán hajtó szerepére, mint Michael Schumachert, és ha ez még nem lett volna elég, istállófőnökét nem más alakítja, mint Jean Todt, a Ferrari tényleges istállófőnöke, és ennek megfelelően az egész kocsiverseny tulajdonképpen egy Forma1 futam ókori verziója lett – magas labda volt, na. A zárójelenet inkább csak egy kis montázs, jó pár sportolóval, akik közül bevallom, egyet sem tudnék megnevezni. Ez a pár perc semmi lényegit nem tesz ugyan hozzá a filmhez, de azért még nagyon aranyos. Ezek mellett még feltűnik a filmben az ismert K1 harcos Jerôme Le Banner, Muszklikusz, a római atléta szerepében.
Nem azt mondom, hogy ez a legjobb Asterix-film, de azért nagyon közel áll hozzá. Mindenkinek melegen ajánlom – tündéri kis többször nézős, szombat délutáni mozi élmény.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
