Itt is leírom azt, ami a blog Facebookjára már egyszer kiderült: a Star-Crossedot kaszálta a CW, úgyhogy most nem szimplán egy évad-, hanem egy sorozatfináléval nézünk szembe.
Magának az epizódnak a sztorija egy elég egyszerű alapra épül: miután kilopták a Suveket a szektorból, Zoe, aki meglepő módon mégis életben van, megszerezte azt, és a Mardi Gras parádé kellős közepén akarja majd beindítani. Hőseinknek limitált idő áll rendelkezésére, hogy megtalálják a Suveket és megakadályozzák a Tragek tervét, viszont ha ez még nem lenne elég, akkor ott van még Roman, aki éppen Emeryék kamrájában haldoklik. Eközben kis mellékszálként Gloria tudomást szerez Taylor terhességéről.
Igazából azt meg kell hagyni, hogy eléggé drámai rész volt, ami igazából méltó egy évadfináléhoz – legalábbis azt hiszem. Ugyanis bevallom, elkövettem azt a hibát, hogy közvetlen a Castle után néztem meg, ami egy kisebbfajta érzelmi zsibbadást okozott, és ezért lehet, hogy ez befolyásolni fogja ezt a kritikámat is. Ezért előre is elnézést kérek.
Szóval… igen, drámai volt. Ment az akció, ment a szívfájdalom, jöttek a fordulatok, sőt, még egy szexjelenetet is kaptunk (mármint olyat, amit elbírt a sorozat besorolása). Ezt a jelenetet értem is, hogy miért kellett belerakni, meg nem is. Egyrészt igen, évadfináléval (legalábbis mikor forgatták, még az volt) van dolgunk, igen, kell valami katarzis a főszereplők kapcsolatában, úgyhogy ilyen szempontból teljesen indokolt volt. Az már más kérdés, hogy magának a résznek a hangulatába nem egészen illett bele. Mondjuk továbbmegyek: a rész eleje nem illett bele a rész végének a hangulatába, és talán az lett volna a legjobb, ha a végjátékot két epizódra osztották volna, mert így, ebben a formájában Roman sérülése szinte teljesen elvesztette a jelentőségét (Skye egy egész részen keresztül haldoklott anno, Beckett majdnem-halálos sérülése először egy nagyon intenzív tíz percet, majd pedig egy egész évadra kiható pszichológia problémát jelentett – csakhogy ellenpéldát mutassak).
Az pedig tény, hogy a rész tele volt apró logikai buktatókkal, amik felett egy figyelmetlenebb néző talán elsiklik, de én… nos, én nem. A lift egy gyengepont (igen, mert senki sem veszi észre, hogy a lift mozgásban van, mint ahogy senkinek sem tűnik fel, hogyha mindjárt jön az ellenség a liften keresztül, akkor talán el kéne tűnni onnan). Az ismételten túl sok szabadlábon lévő atriai gyengepont. A „nem szólunk a szülőknek”-séma gyengepont. A simán be- és kiszökünk a Szektorból gyenge pont. A „nem ismerem fel a hangját, mert álarc van rajta”-klisé gyenge pont. Viszont az Iksen kulcs esetét így már talán meg lehet magyarázni. De ott azért még álljunk meg egy percre, hogy nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy átlagos, tizenhat-tizenhét éves amerikai fiú lazán tisztában van vele, hogyan kell használni egy pisztolyt – itt jön az, amit már többször említettem, hogy ezek a szereplők egyáltalán nem úgy viselkednek, mint a tinédzserek.
Ami viszont tetszett, az Gloria és Taylor kapcsolata volt – lehet, hogy ezt a szálat jobb lett volna még hamarabb behozni, és ezáltal kicsit nagyobb bepillantást nyerhettünk volna az Integrációs Program alakulásába (mondjuk ez is kicsit necces, hogy senkinek sem tűnik, hogy egy elég méretes lakóparkot építenek a város határában). Ezen felül Julia monológja is szép volt.
És igen, a vége függővég lett, méghozzá nagyon durván függővég – gyakorlatilag úgy lett vége, hogy nem lett vége, és mindenki csak úgy lóg a levegőben. Ha lenne második évad, akkor jó sok lehetőséggel dolgozhatnának a készítők, viszont valamilyen szinten örülök is neki, hogy az első évad után elkaszálták a sorozatot, miután amivel kecsegtet az epizód vége az akkora magnitúdójú, hogy azt egyszerűen ez a koncepció, ez az alaphangulat és szereplőgárda képtelen lett volna megtartani.
Három hónapja nagy reményekkel estem neki ennek a sorozatnak, mert tényleg volt benne lehetőség, de aztán úgy a második hónap környékén ez a lelkesedésem lelohadt, miután annyi jó lehetőséget kihagytak az alkotók, miközben annyi felesleges dologba fogtak bele. A végeredmény erősen felemás lett, rengeteg aprócska, lezáratlan szállal, viszont annyira mégsem siratom a sorozatot, mivel sajnos valódi érzelmi kapcsot egyik szereplővel sem sikerült kialakítanom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
