Ettől a filmtől leginkább fingós és alpári poénokat vártam, ehelyett kaptam egy kedves kis történetet, ami tele van tűzdelve poénokkal, és bár néha akad benne egy-két gusztustalan vicc is, de esküszöm, még azok is jól működnek.
Lenny Feder (Adam Sandler) nagymenő hollywoodi ügynök, felesége Roxanne (Salma Hayek) pedig egy igazi divatguru. A három gyermekük elkényeztetett, videójáték-függő bunkó – na, jó, a kislány nem az, ő tényleg édes, de a fiúk… Mikor Lenny értesül imádott kosárlabdaedzője haláláról, a temetésre és a torra összeszervezi a volt csapattársait, akik egyben gyerekkori barátai is, és kibérli azt a házat, ahol az egyetlen megnyert bajnokságuk után ünnepeltek. Az öt gyerekből öt felnőtt és családos ember lett – itt egy kicsit csaltam, mert van az az egy, aki még mindig nem nőtt fel.
Eric Lamonsoff (Kevin James) és felesége, Sally (Maria Bello) egy bájos és imádnivaló család két izgága és kissé fura gyerekkel. Kurt McKenzie (Chris Rock) egy főzésmániás – ám igen rosszul főző – férj, akinek felesége, Deanne (Maya Rudolph) folyton dolgozik, és mindennek a tetejébe még terhes is. Rob Hilliard (Rob Schneider) immár harmadszorra házasodott meg, felesége pedig akár az édesanyja is lehetne. És az örökifjú Marcus Higgins (David Spade), aki még minidg csajozik és bulizik és a hét nagy részében részeg.
Ők ötön újra találkoznak, és ott kő-kövön nem marad. A gyerekeik az elején furcsán érzik magukat, de egyre jobban beszippantja őket is a családi és baráti hangulat, a tóparti ház és a kisvárosi feeling. És szép lassan mindenki ráébred, hogy néha a sok hajtás után kell egy kis pihenés – na meg a videojátékok nélkül is van élet.
A történet nem túl bonyolult, de szépen van kivitelezve, van íve és itt-ott egy kis mondanivalója is, ami pont annyi, amennyi egy ilyen filmbe kellhet. Az egyensúlyt tökéletesen eltalálták minden téren. A poénok ütnek, a helyzetkomikumok viccesek, a karakterek imádnivalóak – különösen Marcus, azaz David Spade, de ő gyerekkorom óta a kedvenc komikusom, úgyhogy nem kicsit vagyok elfogult vele szemben.
A fingós poénok is viccesek, és bizony kellettek a filmbe. Szerintem az volt a tervük az alkotóknak, hogy a humor minden lehetőségét kiaknázzák, és ez bizony sikerült is nekik. Bár többször volt az az érzésem, hogy a színészek „csak” impróztak, és a készítők szimplán csak összeengedtek néhány igen humoros fazont és hagyták, hagy szórakozzanak – és ez nekem nagyon bejött, hatalmasakat nevettem. A csajok is viccesek – pedig a női karakterek az ehhez hasonló filmekben laposak és erőtlenek általában –, és rengeteg jó poén fűződik hozzájuk. A kedvencem a vízi csúszdás, amikor kiszúrnak egy igen helyes vízimentőt, aki bár valóban szemrevaló, nos, inkább nem lövöm le a poént.
A Nagyfiúk a bizonyíték arra, hogy tudnak még manapság vígjátékot forgatni eredeti ötlettel. Ilyenből sokkal több kéne! Ajánlom mindenkinek, aki szeret jókat nevetni és ki szeretne kapcsolódni másfél órára. A filmből amúgy folytatás is született, 2013-ban, amiről nemsokára itt olvashattok.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback