Egyetlenegy üzenetem lenne a kedves alkotóknak: rohadjanak meg egy picikét, legyenek oly szívesek (a szó legjobb értelmében).
Mielőtt dekódolta volna a merevlemezt, Skye-nak sikerült elhelyeznie rajta egy programot, aminek segítségével ha HYDRA emberei csatlakoztatják a rendszerükhöz a merevlemezt, Skye is hozzáférhet majd az ő adataikhoz. De a programot nem sikerült befejeznie, ezért a „patch-et” külön kell feltöltenie egy gépre, ami csatlakozik a HYDRA rendszeréhez. Igen ám, csakhogy hőseinknek fogalma sincs, merre lehetnek ellenségeik, ezért egy kiskaput választanak: betörnek a Cybertekhez, és az ő gépükhöz csatlakoznak. Ezután pedig jöhet a következő lépés: visszaszerezni a Buszt. Mindeközben Garrett állapota folyamatosan romlik, ezért szüksége lenne a GH-325-re, lehetőleg még tegnap. Amíg pedig ő a jelenben küzd, mi pár szívszorító flashback segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogyan is lett Ward azzá, aki ma.
Szóval igen – ez a rész fájt. Szinte már fizikailag. Nem azért, mert rossz lett volna – gyönyörűen fel van építve –, hanem mert egyszerűen szemét. És függővéggel zárul. Két fronton. Mikor az epizód végén elsötétült a képernyő, én csak ültem ott megdermedve, a kezem magam előtt, és kérdezgettem az üres szobától, hogy akkor most mi van? Ezt nem tehetik! Azt hiszem, az írók vehetik ezt dicséretként.
Coulson, egyem meg, irtó cuki volt. Mikor Trip elhozta a nagyapja – aki, ne felejtsük el, Amerika Kapitány egységében szolgált a második VH alatt – régi kémcuccait, Phil úgy bezsongott, mint egy gyerek a játékboltban. Bár igaz, hogy a függönyt Fitz gyújtotta fel – Fitz, aki továbbra is lenyűgöz. May és Skye beszélgetése is nagyon tetszett, főleg May ajánlata a fiatalabb nő felé, bár én még mindig reménykedek, hogy sikerül majd rendezniük a dolgokat Warddal.
Apropó, Ward – továbbra is fenntartom, hogy jelen pillanatban ő a legérdekesebb karakter a sorozatban, és továbbra sem vagyok hajlandó echte rosszfiúként elkönyvelni. Szerintem legbelül jó ember ő, egy áldozat, akit a kezdetektől fogva szívat az élet – előbb a családja, majd Garrett által, akivel enyhén szólva beteg a kapcsolata. Vagyis… nehéz ezt megfogni, na. Garrett annyit szívatta, mint ahogy azt láthattuk is ebben a részben, hogy szinte csodálom, hogy Ward még nem eresztett bele egy tárat, ugyanakkor viszont meg is értem, hogy miért nem, mert Ward mellett tényleg csak Garrett volt ott évekig – szó szerint. Szegény persze, hogy nem gondolkozik tisztán. És akkor még ott van az a hülye dogma is, hogy ne létesíts kapcsolatokat, ne szeress meg senkit, mert az gyengeség – ebben komolyan a The Mortal Instruments egyik nagyon fontos mondatát hallom visszhangzani: „to love is to destroy”, vagyis ha szeretsz valamit, azáltal elpusztítod. És Ward mégis hazudott Garrettnek Skye-jal kapcsolatban – mert szereti. Kishaver, te aztán nyakig benne vagy a slamasztikában! (Baj, hogy én még mindig abban reménykedem, hogy összejön majd neki Skye-jal?)
Ami pedig Garrettet illeti – az az ember beteg, és most végre tisztáztuk, hogy testileg és lelkileg is. A lelki részt eddig is láttuk – tiszta pszichopata, mint az kiderült –, de most, némi utalgatás után, a testire is bizonyítékot kaptunk. Amúgy meg fejet hajtok az írók előtt, mert nagyon szépen összekötötték, hogy mi is vezette erre az útra.
Ami pedig a logó utáni jelenetet illeti: igen, így kell megjátszani az embereket.
Most pedig vegyünk egy mély levegőt (legalábbis én ezt teszem), és próbáljunk megnyugodni. Nem lesz itt semmi baj. Mind a hat főszereplő túl fogja élni a finálét. Muszáj lesz nekik (ha nem, gyilkolok). Nyugalom.
…Nem kaphatnánk meg a finálét most, soron kívül? Légyszi?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback