„Vicit omnia veritas”, vagyis az igazság mindent legyőz – azt hiszem, ez a mondat minden Castle-rajongónak ismerős (ha pedig nem, akkor tessék gyorsan utánanézni!), és ebben a részben kiderült, hogy mennyire igaz is ez.
A Vulcan Simmonsszal való legutolsó találkozás óta Kate kis magánnyomozást folytatva próbál valamiféle bizonyítékot szerezni, amivel tönkre teheti Brackent – és ez talán sikerülni is látszik, mikor a politikai tanácsadót, akit többek közt megfigyelt, megölik, ráadásul a tettes minden bizonnyal Simmons. A drogbáró viszont, hála ügyvédjeinek, szabadon távozhat az őrsről, és Kate hiába is találja meg maszekolva a kocsit, amiben a gyilkosság történt, felhatalmazás hiányában nem tehet semmit – erre még Simmons is felhívja a figyelmét. Ám ezután nem sokkal holtan találják Simmonst az említett kocsi mellett – golyóval a vállában, térdében és szívében –, a gyanú pedig Beckettre terelődik, akiből az egyik pillanatról a másikra üldözőből üldözött válik.
Azt előre szeretném leszögezni, még mielőtt bármibe is igazán belefognék, hogy nem könnyű feladat most megírnom ezt a kritikát – miután az, amit a legszívesebben kifejtenék, nagyon erősen spoileres. De azért igyekszem, hogy így is élvezhető legyen ez az iromány.
Az első jelenet után majdnem leírtam az epizódot – ugyan már, Kate egyedül, éjszaka, Vulcan Simmons nyomában? Rick ezt sosem hagyná, és amúgy is, már megint Castle háta mögött ügyködik? Azt hittem, ezen már túlléptünk. Aztán jött a második jelenet, és máris mindent visszaszívtam. A kettejük közt lezajló telefonbeszélgetés több volt, mint tökéletes, és mindenre gyönyörű magyarázatot adott. És annyira tetszett, hogy, talán most először úgy istenigazából, Kate és Rick teljesen egyenrangú, összecsiszolódott partnerként jelent meg a nyomozásban. Persze, eddig is kiálltak egymás mellett, de azért ezelőtt mindig vagy volt még más is, aki aktívan besegített, vagy bejátszott a kapitányságból ismert ranglétra (Beckett a csúcson, alatta Espo, Castle, és legalul Ryan). Na, de lépjünk is tovább az első öt percről!
Hihetetlenül tömény ez a rész – olyannyira, hogy mellékszál sincs, mondjuk az ilyen komolyabb epizódoknál ez nem is szokatlan. Ez a töménység folyamatos izgalmat és heves szívdobogást eredményez, de nem túlzok, ha azt mondom, lehet jobb lett volna ez egy duplarészként – egyrészt több idő lett volna kifejteni a dolgokat, többet elmélkedhettünk volna rajtuk, másrészt pedig úgy talán az évadban kapott helyét tekintve nagyobb hangsúlyt kapott volna ez a fejezet. Persze azt is megértem, hogy miért ide rakták: azért, hogy az évadfináléban, ami a hírek szerint nem fog keserű szájízt hagyni maga után, az esküvővel foglalkozhassanak – legalábbis erről árulkodnak a legújabb fotók, amiben Kate mennyasszonyi ruhában látható (ami nem az, amit januárban viselt).
Azt hiszem, ezt is mondtam már, de azért megismétlem önmagam: imádom Vulcan Simmonst. Vagyis gyűlölöm, mert egy szemétláda, de a karakter valami zseniális. Ritkán fut össze az ember egy ilyen classy bűnözővel (az első megjelenésekor Castle-nek intézett megjegyzése – „You’re sweet on her. Makes you brave.” – azóta is az egyik kedvenc Castle-idézetem. És a kicsi szívem is repdes, miután kaptunk egy kis cameót Ruben Santiago-Hudsontól, vagyis az egykori Montgomerrytől – nem, a kapitány nem tért vissza az élők sorába, mindössze egy flashbackben láthattuk, ami viszont nagyon a helyén volt.
Külön dicséret jár még Tamala Jonesnak – Lanie-nek – az ebben az epizódban nyújtott, igaz nyúlfarknyi, alakításáért. Kérem szépen, ennyit jelent a testbeszéd! Állt, beszélt, és ami a legfontosabb: remegett. Egész testében remegett, tökéletesen interpretálva Lanie lelkiállapotát. Ilyen baromira meghatározó pillanat volt még most számomra mikor Castle-t számon kérte a belső ellenőrzés feje – na, arra a színészi játékra most nem is találom a szavakat –, valamint Beckett jelenete a hotelszobában.
Magán az ügyön sokat gondolkodtam, az epizódot is végigpörgettem még egyszer, mielőtt nekiálltam volna ennek a kritikának, próbáltam összeilleszteni a kirakós darabjait, és azt hiszem, ez többé-kevésbé sikerült is. Az utolsó nyomon azért érződik, hogy utólag illesztették a sztoriba, de ez igazából nem olyan zavaró, sőt, az, hogy végül hol találják meg, az hatalmas ötlet volt. Viszont azt még mindig nem egészen értem, hogy Vulcan Simmonsnak miért kellett meghalnia. Valamint még egy dolog: Johanna Beckett titkosírása – e fölött nem szabad elsiklanunk. Most még lehet, hogy semmiségnek tűnik, egy elejtett megjegyzésnek, amivel nem is kell igazából foglalkoznunk, de ne felejtsük el, hogy anno a negyedik évadban az is csak egy elejtett félmondat volt, hogy Castle apja CIA-s lehet. Lehet, hogy Johanna Beckett a Bracken-ügyön kívül másba is belekeveredett?
Szép, kerek, sőt, egészen epic rész volt ez, igazi gamechanger, egy utolsó nagy löket az évadfinálé előtt, ami ezek után minden bizonnyal nyugisabb lesz – és talán, csak talán, kapunk egy szép esküvőt, ami jobb esetben nem is lesz fejhajtás Game of Thrones előtt, már csak azért is, mert Kate és Rick mindezek után megérdemel egy kis boldogságot. Meg mellesleg olvadozni szeretnék.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
