Bevallom, kisebbségi komplexusom volt a film alatt, ugyanis én balga egy szem Zöld Manó rajongóként mentem el két Pókember rajongóval a moziba – úgyhogy bármikor, amikor áradoztam arról, hogy Dane milyen helyes, folyton lehurrogtak. Hát hol van ilyenkor egy főgonosz, mikor szükségem lenne rá?
Peter Parker (Andrew Garfiled) túl van az érettségin, készül átvenni a bizonyítványát, vagyis készülne, ha éppen nem New Yorkban rohangálna egy ellopott uránszállítmány után, Gwen Stacy (Emma Stone) pedig olyan ideges, hogy azt hittem átnyúl a telefonon és fejbe kólintja barátját. De hát micsoda világ lenne, ha Pókember nem tudná megfékezni a rosszat, elkapni a kieső tartályokat és odaérni az ünnepségre, méghozzá éppen időben?
Petert még mindig mardossa a bűntudat az ígéretért, mit Gwen apjának tett – amit, teszem hozzá, nem is érvényes, hiszen végül nem mondta ki. De végül mégis úgy dönt, hogy jobb lesz, ha külön utakon folytatják – az elválás pedig igen szomorúra sikeredett, és a film egészén olykor komikus jeleneteket, olykor pedig dögunalmas pillanatokat hozott kettejük vívódása. Még szerencse, hogy Peter gyerekkori barátja, Harry Osborne (Dane Deehan – akiről már ódákat zengtem Az erő krónikája kapcsán) visszatért Európából és újra találkoznak, beszélgetnek, marhulnak úgy, ahogy a fiúk szoktak.
Harry azonban egy durva titkot tud meg az apjától még annak halála előtt: a betegség, ami készül megölni őt örökletes, így Harryre is ugyanaz a sors várhat, mint az Oscorp cég alapítójára. Norman azonban a fia jövőjére is gondolt és átad neki valamit, ami talán megmentheti. Harry minden erejével azon van, hogy megszerezze az ígéretesnek tűnő gyógymódot, csak arra nem számít közben, hogy ketten is elárulják, és az egyik áruló mélyebb sebet hagy, mint azt ő valaha gondolta volna.
Max Dillon (Jamie Foxx) a kissé kattant háttérbe szorított és kiszipolyozott ember, aki nem akar mást, csakhogy vegyék észre, jegyezzék meg a nevét és szeressék. Amióta Pókember megmentette az életét, azóta mániákusan rajong érte, és a balesete – aminek következtében szupererőre tett szert – után is hozzá próbál segítségért fordulni. De ez nem megy jól, mindenki a hőst élteti, a fura kék fazont pedig leveszik a képernyőkről, ezzel pedig egy olyan szintű elemi erőt, Electrot szabadítanak a városra, amivel nem tud sem a rendőrség sem pedig Pókember megküzdeni. Mert hát mi is tudná legyőzni az elektromosságot a mostani világunkban?
Gwent megviselte a szakítás, de hallgatván az eszére próbál továbblépni, és ösztöndíjra jelentkezik egy hírneves egyetemre, ami nem épp a sarkon van. Természetesen Peter megdöbben, és nem tud mit kezdeni a helyzettel eleinte, de pont ez adja meg számára a felismerést és az erőt ahhoz, hogy mi lenne a legjobb nekik, kettőjüknek. Közben kideríti a szülei titkát, és megtalálja azt, amit számára még az apja rejtett el. A nyitójelenetben is visszaugrottunk az időben és megismerhettük ezt az okot, amivel a készítők talán a drámai hatást akarták elérni, és ez nálam nem sikerült. Ellenben May néni (Sally Field) kirohanása, amiben ott volt minden érzelem, fájdalom és szeretet, amit csak egy szülő érezhet, az nagyon ott volt, ledöbbentem és mélységesen egyetértettem vele és a legszebb az egészben, hogy Peter is.
A csata epikusra sikeredett, ugyan sokat romboltak benne, de amit Pókember, Electro vagy éppen a kedvenc Zöld Manóm véghezvitt, az fantasztikus. Parker poénos megszólalásai – amik egyébként az egész filmet végigkísérték – ügyesek és viccesek. Amit pedig a folytatás ígér, azért már most totál oda vagyok, és garantáltan a moziba fog csábítani a film.
Eszméletlenül sok szálon fut a történet: Peter, Gwen, Max, Harry és a többi aprócska mellékszál, ezért összefoglalni is nehézkes. Olykor ez a sokaság túlságosan pattogó jeleneteket eredményezett, úgy ugráltunk a karakterek között, mint maga Pókember, mégis ez adta az igazi képregény hangulatot a filmnek. A zene fantasztikus volt, tökéletesen illet a filmbe, nem volt sok, nem volt kevés és valami olyan pluszt adott hozzá, amit kevés filmben oldanak meg ilyen jól – aki teheti, szerezze be a film soundtrackjét.
Ami eddig kétszer nem sikerült az Amerika Kapitány alkotóinak, azt a rebootolt Pókember készítőinek és Marc Webbnek igen, méghozzá úgy, hogy átemelték a képregényt a mozivászonra, de nem lemásolták, hanem inkább kibővítve új dimenzióba helyezték. Totálisan le vagyok nyűgözve a filmtől és még leszek is napokig, és az is biztos, hogy még nagyon-nagyon sokszor újra fogom nézni!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback