Ez a film nagyon sok szinten baromi jól működik – viszont van olyan is, ahol kicsit kudarcot vall.

A Gyík legyőzését követő hónapokban Pókember (Andrew Garfield) igazi sztár lesz – ujjonganak a rajongók, ha csak meglátják. Köztük van az Oscorp egyik villanyszerelője, a – sajnos nem ok nélkül – kisebbségi komplexusban szenvedő Max Dillon (Jamie Foxx) is, aki miután Pókember egyszer megmenti, szinte fanatikusan rajongani kezd a hősért. Amikor pedig egy baleset folytán ő is szupererőhöz jut, első gondolata, hogy beáll segíteni Pókembernek. Közben egy másik szálon visszatér New Yorkba Peter egy gyerekkori barátja, Harry Osborn (Dane Dehaan), Norman Osborn (Chris Cooper), az Oscorp tulajának fia, hogy apja halála után átvegye a vállalatot. Viszont visszatértekor azzal is szembesül, hogy a betegséget, ami végzett az apjával, ő is örökölte, a túlélésre pedig valószínűleg egyetlen reménye lehet: Pókember vére. Persze ha ez még nem lenne elég, bejön a szerelmi dráma is: Peter, Stacy kapitánynak tett ígéretét betartandó, próbálja magát távol tartani Gwentől (Emma Stone), csak hát a szívnek nehéz parancsolni.

Mint mondottam, a film rengeteg szinten gyönyörűen működik. Elsősorban egy lenyűgöző pszichológia dráma. Minden egyes karakter – de főleg Max és Harry – indítatásai, reakciói, fejlődése bámulatos. És itt jön be az is, amit már az első részben dicsértem: a gonosz alapvetően nem gonosz, csak a körülmények áldozata, aki olyan nyomás alatt van, amibe lassan beleőrül. Külön tetszett Max háttér sztorija, éppen annyira, hogy egészen megsajnáltam a srácot. Arról nem is beszélve, hogy ez a mellékszál milyen fontos üzenetet is hordoz: emberek, figyeljünk egymásra! Egy kedves szó is hatalmas különbséget jelenthet! A pszichológia részről viszont amit kicsit túlzásnak találtam, az az, hogy Peter mintegy hallucinációként folyton látta Stacy kapitányt.

A többi karaktert, de főleg Petert továbbra is imádom, és most May néni (Sally Field) is remekelt – kirohanása Peter szobájában bámulatos volt, és nagyjából egy percbe sikerült tökéletesen belesűríteni a karakter lényegét, minden baját, fájdalmát és szeretetét. Gwen is hozta a formáját – végre egy igazán okos csaj, aki nem csak díszítőelem –, a ballagó beszéde az elején nagyon jól sikerült, volt néhány nagyon aranyos jelenete Peterrel – külön köszönet a hívásképért! –, viszont a kettejük közt zajló huzavona már kezdett kicsit sok lenni. Most komolyan kellett ez? És bár sejtettem, hogy mi lesz a lány sorsa, azért a végkifejlet még szíven ütött.

Látványfilmként is működik – az akciójelenetek szépek, a koreográfiák pazarok, és ezen még az sem ront, hogy itt azért jóval több CGI-t használtak, mint az első részben (mondjuk ezzel egy időben ugyanúgy tolták az arcunkban Andrew Garfield fenekét, mint az első részben, persze emiatt nem fogok panaszkodni). Valamint a csúcspontnál itt is sikerült megoldani úgy, hogy a harc nagy része egy többé-kevésbé izolált, ártatlan statisztáktól mentes helyen folyjon, amiért külön köszönet.

A humor is a helyén volt – igaz, a fő poénforrás továbbra is Pókember karaktere, ő viszont nagyon adja. Jó volt minden egyes kis beszólás és mozdulat – a legjobban talán a figyelemelterelés és a náthás Pókember voltak – és továbbra is fenntartom, hogy ezt a szerepet aztán tényleg Andrew Garlfieldnak találták ki.

Ami viszont problémám volt a filmmel, az az, hogy nem mindig tiszta, hogy ki mit miért is tesz. Valószínűleg probléma volt a „rövid” játékidő, és ezáltal az, hogy bizonyos dolgokat nem tudtak rendesen elmagyarázni. Akkor viszont talán vágni kellett volna mondjuk Peter szüleinek történetéből, ami bár szívhez szóló és érthető, önmagában olyan sokat nem tesz hozzá a sztorihoz, és túl sok minden új információt sem ad. Azt eddig is tudtuk – vagy legalábbis gondoltuk –, hogy Peter szülei nem balesetben haltak meg, így az a vagy ötperces nyitójelenetben szinte csak annyi a lényeg, hogy Peter apja megmentette az adatokat. De erre egy perc is elég lett volna. Valamint amit még problémaként szeretnék kiemelni, az az, hogy többször is előfordult, hogy a karakterek olyan dolgokat tudtak, amiket nem lett volna nekik szabad – például Harry nem tudhatta volna, hogy Max terveit ellopták. Ja, és az Oscorp biztonsági őreinek üzenném: kicsit kevésbé gyanúsnak kéne talán lennetek, srácok!

Összességében kifejezetten tetszett a film, a hibáival együtt is. Igaz, nem lett a kedvencem, de két órára tökéletesen lekötött, élveztem a sztorit, Pókember karakterét – legalábbis azt, amelyiket Adnrew Garfield adja – továbbra is imádom. Úgyhogy találkozunk 2016-ban!

Utóirat: a stáblista utáni jelenet viszont kritikán aluli. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok mondani, de nem éri meg bennmaradni érte a teremben. Semmi extra információt nem közöl, igazából inkább egy amolyan bónusz-trailer a X-men: Az eljövendő múlt napjaihoz, de csak lóg a levegőben, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az itt bemutatott képkockák egytől-egyig benne lesznek a filmben.

Catleen véleménye

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák