Az utóbbi pár évben a Marvel bizonyította, hogyha filmadaptációkról van szó, nem igazán tud félrenyúlni – A csodálatos Pókember is nagyszerű példa erre.

A sztorira nem hiszem, hogy túl sok szót kellene pazarolnom: Pókember rebootolt eredettörténete ez, ahol, miután megtalálja apja régi iratait – köztük egy rejtélyes képlettel –, beszökik az Oscorp laboratóriumába, ahol megcsípi őt egy génmanipulált pók. A film első fele igazából annak a krónikája, hogyan alakul ki Peter Parker szuperhős-alteregója – mozgáskultúrától a jelmezig –, míg a másik fele az első ellenség legyőzéséről regél. Az ügyeletes főgonosz – aki valójában nem is annyira gonosz – pedig Dr. Curt Connors, Peter apjának egykori munkatársa, aki azon dolgozik, hogy minden emberi betegséget megszűntessen a fajok keresztezésének segítségével.

Szeretném ezt a filmet összehasonlítani az előző trilógiával, de bevallom töredelmesen: azt bizony nem láttam. Nem tehetek róla, egy pillantás Tobey Maguire bamba képére mindig is elég volt, hogy eltántorodjak a filmtől. Talán ezért is némi fenntartásokkal estem neki ennek a filmnek, ám végül pozitívan kellett csalódnom – mind a sztori, mind a főszereplő tekintetében.

Nagyjából öt perc alatt meg lehet győződni arról, hogy Andrew Garfield tökéletes választás volt Pókember szerepére – hibátlanul adja Peter humoros és nagyszájú, imádnivaló geek figuráját. Arról nem is beszélve, hogy milyen kihívás elé állítja a női nézőket – én speciel felváltva küzdöttem a késztetéssel, hogy beletúrjak a hajába, illetve hogy a hátsóját bámuljam (amit nagyon is kiad a pókjelmez). Persze a többi szereplő is rendesen kitett magáért: Emma Stone Gwen Stacyje (ugyanis itt nem Mary Jane-ért repes Pókica szíve) egyszerre eszes és bájos, és teszi mindezt úgy, hogy a néző ne érezze úgy, hogy lenyomják a karaktert a torkán. Curt Connors (Rhys Ifans) igazi nem gonosz főgonosz, akit megértjük, mit miért tesz, sőt, valamilyen szinten még együtt érzünk is vele. Ben bácsi és May néni (Martin Sheen és Sally Field) pedig igazi életszagú idős házaspár, akik próbálnak egy tinédzser fiúval boldogulni – imádtam a kis interakcióikat!

A sztori azt csinálja nagyon jól, hogy egyszerre veszi magát komolyan és nem olyan komolyan – könnyed, vicces jelenetek váltogatják egymást szívszorítókkal, sőt, a legnagyobb harc közben is képesek bevágni valami olyat, amivel a nézőt nevetésre késztetik (lásd: Stan Lee-cameo). Vagy éppen mutatnak egy kis erő-próbálgató montázst, amit lezárnak egy telefonhívással, amiben May néni arra kéri Petert, hozzon tojást. Biót.

Van rendesen akciójelent is, de nem annyi, vagy olyan, hogy nyomasztóvá váljon – és nagyon szépen is vannak megkoreografálva! Sőt, a legtöbbjüket ténylegesen a színészekkel/kaszkadőrökkel forgatták, ahelyett, hogy töménytelen mennyiségű CGI-t használtak volna. És ki kell jelentem, ezt nagyon jól tették – a végeredmény hihetetlenül látványos lett. Azért pedig külön jár a taps, amiért sikerült úgy összehozni egy epic finálét, hogy nem kellett lerombolni egy fél várost és megölni pár tízezer megnevezetlen statisztát. Köszönöm.

Úgyhogy le a kalappal, A csodálatos Pókember remek kis filmecske lett, talán az egyik kedvencem a Marvel-univerzumban. Remélem, a második részben sem fogok csalódni.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák