Ahhoz képest, hogy milyen… kritikán aluli volt az évad második fele, ez az epizód kifejezetten kellemes szájízt hagyott maga után.
Cristina, némi huzavona után Zürichbe utazik, hogy eleget téve egy meghívásnak, felszólaljon egy konferencián. A zavar ott kezdődik, mikor kiderül, hogy a meghívás Preston Burke-től, Cristina egykori szerelmétől érkezett, aki otthagyta a nőt az oltárnál. Burke azóta a magánforrásból épült svájci szívkutató-intézet vezetője lett, ahol is munkát ajánl Cristinának, nem kis dilemma elé állítva a nőt. Mindeközben Seattle-ben egy negyvenfős orvos csapat – Derek és Amy vezetésével – készül szétválasztani egy, a fejüknél összenőtt sziámi ikerpárt, April és Jackson mindent megtesz, hogy zöldágra vergődjenek, Alex elvan, mint hal a vízben az új munkahelyén, Baileyről pedig kiderül, hogy a szülők engedélye nélkül adta be kis betegének az életmentő orvosságot. És ha ez még nem lenne elég, nagyon úgy tűnik, hogy a vezetőség legalább az egyik rezidenstől készül megszabadulni.
Cristina mindig is egy érdekes karakter volt, bár az utóbbi jó néhány epizódban már nagyon kezdett elegem lenni belőle – de most sikerült elérni az íróknak, hogy megint megkedveljem. Nagyon valós és életszagú volt, ahogy viselkedett Zürichben, azért meg külön jár a piros pont, amiért nem próbálták meg Burke-kel „felmelegíteni a káposztát” – az egyetlen dolog, amiről szenvedélyesen beszéltek, az a szívsebészet volt. Arról viszont nagyon nyomatták – ilyen jelenetek után jut mindig eszembe, hogy vajon tényleg léteznek-e már ilyen eljárások, zajlanak-e már ilyen kutatások? Az pedig külön tetszett, ahogy Cristina és Meredith kommunikált egymással – hangpostán keresztül.
Mikor megjelent a sziámi ikerpár, nagyon megörültem – végre egy igazán izgalmas eset, jöhet egy jó kis dráma, izgulhatunk értük! És egy ideig nagyon szépen is csinálták – a smink/maszk pláne jó volt -, jött, természetesen néző-nyelvre lebutítva, hogy mi is a probléma, hol az összenövés, mit kell csinálni (istenkém, de jó volt már, mikor az egyik iker kapott injekciót, és a másiknak fájt!), de aztán úgy éreztem, a végét, magát a műtétet és annak utójátékát elsiették. Igazán mutathatták volna – egy némított montázsjeleneten túl –, hogy az eset résztvevői hogyan reagáltak a végkimenetelre.
April továbbra is idegesít, de a kápolnás jelenet édes volt – bár már előre sajnálom a gyereket. Bailey és Stephanie interakciója is tetszett, Jót pedig kifejezetten sajnáltam. Ja, és a gyerekneves poén is egész szépen betalált – bár, ha fiú lesz, azt a gyereket is sajnálom. Röviden: a mellékszálak is jók voltak.
Ebben az évadban elég nagyot csalódtam ebben a sorozatban, de ennek az epizódnak kicsit sikerült emelnie a széria renoméján. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy ezt tudják-e tartani a fennmaradó két epizódban?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
