A történet ugyan kezd egy kicsit lenyugodni a duplarész hatalmas csavara után, és mintha félig-meddig most is egy fillerrel, vagy inkább átvezető résszel lenne dolgunk, de azért ez az epizód is éppen eleget adott ahhoz, hogy lerágjam a körmöm.
Miután Ward és Garrett betört a Fridge-be, az ott őrzött rabok kiszabadultak – köztük Marcus Daniels is, aki képes minden energiát magába szívni, és ezáltal mindössze egy érintésre van szüksége ahhoz, hogy bárkit megöljön. És ha ez még nem lenne elég, Daniels Audrey, Coulson csellistájának – tudjátok, akinek a koncertjére Tony Stark jegyet akart Philnek szerezni még a Bosszúállókban – megszállottja. Mikor Coulson ezt megtudja, rögtön el akar indul, hogy megmentse szerelmét – akarom mondani, elkapja Danielst –, ám Koenig ügynök csak akkor hajlandó bárkit is kiengedni a titkos bázisról, ha azok előbb átmennek egy hazugságvizsgálaton.
A sztori tulajdonképpen két szálon mozog, ahol az egyik – a csellista megmentése – egy epizód, egy kaland-elven működik, míg a másik – Skye és Ward a bázison – egy nagyobb lélegzetvételű történetet visz tovább. A két szél amúgy nagyon szépen megfért egymás mellett, Coulsonéké szépen kikerekedett, míg Skye-éké folyik szépen tovább.
Már éppen ideje volt, hogy behozzák Phil csellistáját – akit amúgy Amy Acker, egy újabb Joss Whedon-veterán alakít –, és bemutatkozása jól is sikerült. Nem csak egy izgalmas harcot kaptunk – ami igaz, talán kicsit hirtelen és majdhogynem túl könnyen ért véget –, hanem egy szívszaggató szerelmi történetet is. Audrey ugyanis nem tudja, hogy szerelme életben van, és Coulson szeretné, ha egyelőre ez így is maradna, így hát végig a színfalak mögött megbújva figyelte az akciót. Amy Acker játékára sincs panasz, gyönyörűen hozta az ábrándos tekintetű, szerelmes művészt, aki még mindig nem lépett túl igazán kedvese halálán – és azt azért szeretném hozzátenni, hogy ezt az alakítást Clark Gregg is nagyon szépen egyensúlyozta Coulson fájdalmának bemutatásával.
Skye és Ward helyzetét igazából nem tudom hová tenni – vagyis igen: Joss Whedon kegyetlen. Igazából már a pilottól tudni lehetett, hogy ez a kettő közt lesz valami, és amikor a buta kis fangirl már kezdené megszeretni a párost és beleélni magát a helyzetbe – mert basszus, Ward végre megnyílik kicsit, és a halálos veszély kellős közepén csókolóznak a raktárhelyiségben –, akkor jön a hidegzuhany: Ward áruló, hidegvérű gyilkos. Ami viszont érdekes, az az, hogy ugyanakkor viszont nagyon úgy tűnik, hogy tényleg érez valamit Skye iránt – a kérdés már csak az, hogy ez vajon elég lesz-e ahhoz, hogy jó útra térítse, már ha ez még lehetséges? Mert az tény, hogy Skye képes egyfajta szerető lojalitást kiváltani az emberekben – azt azért ne felejtsük el, hogy a mindig kontrollált és nem túl szívélyes Melinda May szétverte Ain Quinn képét, amiért az bántotta Skye-t –, de vajon képes lesz-e egy olyan erejű kötődést ébreszteni Wardban, ami elég lesz, hogy megingassa a férfit?
Amúgy pedig amit Skye ennek a résznek a végén tett azzal visszanyerte nálam a „kedvenc karakter” pozícióját – rövid időre letaszította őt Fitz a dobogóról –, ugyanis az az erő és éles észjárás, amit az epizód második felében tanúsított, nem volt kis teljesítmény. Úgy tűnik, ha közelharcban és fegyverhasználatban nem is, de taktikában és a szorult helyzetek kezelésében a tanítvány utolérte – és talán túl is szárnyalta – mesterét. Kíváncsi leszek, mit fognak alakítani ezek ketten a következő részben, de az egyszer biztos, hogy kettejük „csatája” főleg fejben fog eldőlni.
És végezetül még csak annyit: kérem szépen, így kell becsapni egy csúcstechnológiájú hazugságvizsgálót – kreatív igazmondással és féligazságokkal, kiforgatva a feltett kérdéseket. Ward, akármennyire is haragszom rád most, ez azért szép volt.
Úgyhogy igen, most megint tűkön ülök a jövő hétig – nem lehetne egy adagban megkapni a még hátralévő három epizódot? Ha nagyon szépen kérem?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback